Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
I.
összemosódása mögött pedig a fejlett ipari társadalom nyomasztó hatalma húzódik meg, azé a társadalomé, amely semmibe veszi és csupán gazdasági tényezőnek tekinti az egyént, vagy eszköznek, melynek segítségével az állam valami szent, vallásos szférába emelked hetik. Melyek végül is azok a primer társadalmi célok, amelyek egybeesnek az egyén céljaival? Az amerikaiakat gyakran vádolják azzal, hogy az anyagi siker rabjai; de először is ez nem amerikai specialitás, másodszor pedig önmagában még nem indokolja a rossz társadalmi és erkölcsi közérzetet. Hitem szerint pusztán arról van szó, hogy Amerika elsőként jutott el arra a pontra, ahová szükségszerűen eljutnak mindazok az országok, amelyek nem tudnak kijelölni a technikai fejlődés minden egyes vívmánya mellé valamilyen értéket, ha kell, önkényesen is, hatalmi szóval. Az ember értékét a mi társadalmunkban egyetlen dolog határozza meg: hogy mennyire tud beilleszkedni a társadalmi gépezetbe. Szerintem ez okozza rossz erkölcsi közérzetünket, ezért érezzük úgy, hogy ember és ember között vészesen meglazult minden kapocs. Annak, hogy Az ügynök halála olyan nagy hatással volt a közönségre, például szintén az volt az egyik oka, hogy a darab nem is különösebben ,,jó" hősének helyzete világosan bizonyította: amennyiben nem tudunk beilleszkedni a társadalmi gépezetbe, végleg egyedül maradunk, és teljesen értéktelenné válunk, elveszítjük még emberi jellemvonásainkat is. Ennek a nyomasztó kényszernek a hatására még a pszichoanalízis is teljesen a beilleszkedés megkönnyítését célozza, és arra próbálja rászorítani a lázadó lelkeket, hogy ismét „foglalják el helyüket" a társadalomban, azaz hogy „végezzék a dolgukat", „funkcionáljanak", egyszóval alkalmazkodjanak egy korántsem ősi, sőt nagyon is új keletű sémához. Röviden tehát arról van szó, hogy az emberi személyiség abszolút értéke másodlagossá válik, és a termelés eredményessége kerül előtérbe. Végül oda jutunk, hogy mi szolgáljuk a gépeket. Hiszen nem hagyhatjuk, hogy a gép megálljon, megrongálódjon, piszkos legyen, vagy korszerűtlenné váljon. Csak az embert hagyhatjuk tönkremenni, elakadni, csak az embert hagyhatjuk piszokban és egyedül. Még az áldozat iránti szánalmunk is más érzésekkel vegyül. Felsőbbrendűnek érezzük magunkat, mert lám, mi vigyáztunk, hogy ne kerüljünk ilyen helyzetbe 74