Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
I.
hatja a bevett társadalmi törvények korlátáit, tehát az elfogadott erkölcsi szokásrendet, hogy felmérhesse és felfedezhesse, mire van szüksége a társadalomnak. Ez egyben azt is jelenti, hogy a törvényeknek, az erkölcsi szokásrendnek, egyszóval a társdalmat irányító erőknek — legyenek akár emberarcú istenek, akár gazdasági, politikai törvényszerűségek — úgy kell tekinteniük az egyént, aki minderre vállakozik, mint a társadalom legfőbb értékeinek hordozóját, aki az egész társadalom nevében kérdez, és vár választ kérdéseire. A mi társadalmunk annyira atomizált, hogy egyetlen hős sem vállalhatja az előőrs, a nevünkben kérdező hős szerepét. A mi társadalmunk — és itt mindenféle ipari társadalomra gondolok — olyan összetett, minden tagja olyan elszigetelt egység, hogy a drámaírók hiába próbálnának alakjaikból drámai hőst faragni, a való életen nevelkedett közönség automatikusan áldozatnak fogja látni őket, magányos tévelygőknek. A szívünk mélyén ugyanis már régen nem hiszünk a tragikus hős harcát meghatározó játékszabályokban; már nem hiszünk abban, hogy a társadalomban ésszerűen következik egymásból ok és okozat, sem abban, hogy az egyén hősies erőfeszítései változtathatnak ezen. így aztán tiszteljük ugyan azt az embert, aki vitába száll a morális káosszal, amelyben élünk, de azért mégiscsak csodabogárnak, sőt talán rögeszmés idegbetegnek tartjuk. A helyett a társadalmi célkitűzés helyett, amely az állampolgárok teljes — testi, szellemi és erkölcsi — tökéletességét tekintette a legfőbb jónak, a mi célunk a problémamentes élet, amit „boldogságnak" nevezünk. Ez a mi társadalommal kötött különbékénk végeredménye. Ezt a különbékét azonban két oldalról is veszély fenyegeti. Vagy az egyén lázad fel a számára kijelölt elszigetelt szerep ellen, vagy a társadalom szegi meg a törvényt azzal, hogy jogtalanul háborgatja az egyént, vagyis nem hagyja, hogy önálló békés egységként létezzen. A hősök és tragédiák idején az adott helyzet megkérdőjelezése azt jelentette, hogy a hős azt a végső megoldást, azt a végső életformát kereste, amely a tökéletességhez vezet. A mai drámákban a hős egy gyökértelenségében boldogtalanná vált ember, aki a modern dráma legjobbjaiban ráadásul eleve áldozat is. Drámáinkból száműztük a görög dráma két sajátosságát: a végzet szerepét és a hős fizikai megsemmisülését; de ezáltal a tragikus hős győzelmétől is megfosztottuk magunkat. így aztán bajosan tehetünk különbséget tragikus és szánalmas között. A kettő 73 i I