Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
I.
amely elindítja az események megállíhatatlan sorát, mindig ugyanaz: a megaláztatás. Mozgatórugója pedig a jogtalanság elleni felháborodás. A tragédia forrása tehát mindig az egyén totális harca azért, hogy elismerjék annak, ami. Ebben az értelemben a hős indítja el a történetet, amelyben mindig megvan az az elem, amit tragikai vétségnek nevezünk: egy hiba, ami korántsem a nagy és fennkölt jellemek sajátja, de nem is szükségképpen gyengeség. A jellemnek ez a hibája, ez a „cseppnyi rossz" valójában nem más — és nem is kell másnak lennie —, mint a hős belső tiltakozása az ellen, hogy tétlen maradjon az emberi méltóságát, jogos helyét támadó vélt kihívással szemben. Akik passzívak maradnak, akik elfogadják a sorsukat, anélkül hogy szembeszálInának vele - csak azok „vétlenek". És többségünkben ilyenek vagyunk. Mégis vannak - mindig is voltak - köztünk olyanok, akik szernbeszállnak a dolgoknak azzal a rendjével, amely kifosztottá teszi őket, és a harc során minden, amit azelőtt a félelem, a közöny vagy a tudatlanság elfogadtatott velünk, megrendül és átértékelődik. Az egyén harcol itt a rendíthetetlennek látszó mindenséggel, vallatóra fogja a „megváltoztathatatlan" világot - és ez szüli azt a félelemérzést, azt a rettegést, amelyet hagyományosan a tragédia fogalmához kapcsolunk. És ami még fontosabb: miközben mindent kétségbe vonunk, ami eddig magától értetődő volt, tanulunk. És nincs semmi, ami ebből a hétköznapi embert kizárhatná. Az elmúlt harminc év forradalmaival a hétköznapi ember szerte a világon újra meg újra bebizonyította, hogy megvan benne a tragédiának ez a belső hajtóereje. Amikor tehát ragaszkodunk ahhoz, hogy a tragikus hős csak nemes ember lehet rangban és jellemben egyaránt, csupán formális jegyekbe kapaszkodunk. Ha a rang és a jellem „nemessége" a tragédia nélkülözhetetlen rekvizítuma volna, ebből az következnék, hogy a tragédia műfaját az uralkodó réteg problémái határozzák meg. Ezzel szemben ma már teljesen hidegen hagy bennünket, joga van-e egy uralkodónak ahhoz, hogy elvegye a másik birodalmát, sőt jószerivel az igazságról is más fogalmaink vannak, mint voltak például egy Erzsébet-kori uralkodónak. A tragédiában valójában a fölsejlő katasztrófától való félelem ráz meg bennünket, hogy minket is kitúrhatnak a helyünkből, hogy 20
