Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
Leltár után. A szerző előszava
Az én véleményem — vagy talán érzésem — szerint nem ilyen sötét a helyzet. Mindegy, hogyan határozzuk meg vagy hogyan értelmezzük a tragédia fogalmát, egyvalami teljesen világos: a tragédiában a hősnek mindig alkalmat kell adnunk arra, hogy igazolja önmagát. Ezt sokan olyan elemi követelménynek gondolhatják, hogy azt hiszik, nem is érdemes szót vesztegetni rá, csakhogy a mai drámák hőseinek ritkán adatik meg ez a kiváltság, lévén hogy naturalizmusnak minősül, amit ma, ugye, nem engedhetünk meg magunknak. Ehelyett a szerző ironikus kommentárja és a rendező felfogása jellemzi számunkra a hős helyzetét, mégpedig olyan kizárólagosan, hogy a tragédia hőse megszűnik önálló személyiség lenni. Saját egyértelmű véleményünk kialakítása érdekében megkíméltetünk attól, hogy netán eltévedjünk a hős érzelmi ellentmondásai között, tehát a hős szenvedését kívülről szemléljük, anélkül hogy mi magunk részt vennénk benne. így aztán igazán nem várhatjuk a tragédiától, hogy ma is kifejezze a lázadást az égiek, a sors vagy más felsőbb hatalmak ellen — pedig ez a tragédiával mindig együtt járt. Burkoltan talán ma is megvan benne, de már stilizálva, egy ég felé küldött pillantás vagy akár egy mosoly, egy köhintés formájában. Nyilván vannak mindenféle filozófiai szempontok, amelyek szerint ez nagyon is sokat mond, de vajon ezek a szenvedő embernek vagy az őt szemlélő társának a szempontjai-e? Ha ezeket a dolgokat tisztázni tudnánk, ismét tanúi lehetnénk a tragikus érzelmek kibontakozásának. Azt hiszem, elfelejtettük, hogy például Shakespeare tárgyilagossága csupán a drámák formai jegyeiben jut kifejezésre, abban, hogy egyensúlyra törekszik a felelősség megosztásában a különböző szereplők, érdekek és erők között — az ebből fakadó szenvedést azonban korántsem kezeli tárgyilagosan, nem sorvasztja el, és nem „betegíti halványra". Lehet, hogy végső soron azért veszett el számunkra a tragédia művészete, mert elvesztettük az önbecsülésünket, meghasonlottunk önmagunkkal. Akik a tragikus érzéssel szembesülnek, valahogy zavarba jönnek, sőt egyenesen szégyellik magukat, mintha a szenvedés a kudarc vagy az emberi méltóság elvesztésének a jele volna; valahogy úgy érzik magukat, mintha egy értekezleten, ahol fontos államügyekről tárgyalnak, egyszer csak kiderülne, hogy lyukas a zoknijuk. Akik nem tudnak szabadon sírni és lázadni, soha nem érthetik meg a tragédiát, 14
