Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
Leltár után. A szerző előszava
de legalábbis nem lehetnek tragédiahősök. A sírás pedig önbecsülés hiányában csak önsajnálat. Ami az itt közölt írások társadalmi vonatkozásait illeti, még ma is azon a véleményen vagyok, hogy az amerikai színháznak állami támogatásra van szüksége. Az azóta eltelt évtizedekben külföldön is sokkal több államilag támogatott színházat láttam, mint korábban, és az ottani tapasztalataim azt mondatják velem, hogy akár a magánszínházak, akár az államilag támogatott színházak monopóliuma helyett a két színháztípus összeházasítása volna a legüdvözítőbb megoldás. Az állami támogatás a hatalom egy formája, amely mindig a bürokrácia irányába húz; ezért van szükség egy külső ellenpontra is. Most, amikor e sorokat írom, még mindig kevesebbet fordítunk színházművészetünk életben tartására, mint bármely más nemzet, melynek ez módjában áll. Végül hadd mondjak néhány szót ezeknek az írásoknak a hőfokáról. E cikkek megírása idején ugyanis időnként abba a hibába estem, hogy túl nagy nyomatékkai bizonygattam már bizonyított dolgokat. Szeretném emlékeztetni az olvasót, hogy a negyvenes és ötvenes években, de talán már korábban is — valamiféle hallgatólagos megállapodás éretelmében - minden drámaírótól elvárták, hogy csakis mint a szórakoztatás művelője lépjen a kritikusok és a közönség elé. Olyannak kellett mutatkoznunk, mintha valami esztétikai kábulatban élnénk, jóformán még az elnök nevét se tudnánk, és végképp nem volna fogalmunk róla, hogyan lehet átjutni a földalattiban a forgóajtón. Ez a kép megfelelt az üzleti szempontoknak és az angolszász tradícióknak is, melyek jegyében mindent gondosan kettéválasztottak - egyházat és államot, költészetet és nevelést, tartalmat és formát. Ezek után mondanom sem kell, hogy ha egy darab a nézők értelmére akart hatni, óhatatlanul ízekre szedték, és ennek folyományaképpen a legtisztább esztétikai élménynek az számított, aminek semmi köze nem volt a társadalomhoz meg a való élethez. Az egyetlen kivétel George Bemard Shaw volt, aki kivételes helyzetét szellemességének köszönhette. Ő ugyanis nemcsak egyszerűen szellemes volt, hanem olyan arisztokratikus módon volt az, hogy cserébe megbocsátották neki, ha egy csupa szellem szocializmus erényeiről prédikált egy olyan kapitalizmussal szemben, melynek rémségei úgyis oly ismerősek voltak, hogy ettől szinte elviselhetőnek is látszottak. 15
