Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
Leltár után. A szerző előszava
ma az iróniával, sőt a komikummal próbáljuk helyettesíteni, vagy éppen fekete humorral. Lusta vagyok fellapozni Arisztotelészt, de nem emlékszem, hogy beszélt volna a fájdalomról, s nyilván azért nem, mert tudta, hogy a hős tragédiája önmagában véve is kiváltja ezt az érzést. Valószínűleg nem arról van szó, hogy elvesztettük volna azt a képességünket, hogy fájdalmat érezzünk, hanem arról, hogy hátat fordítottunk azoknak a rituális formáknak, amelyek keretében a fájdalom kifejezhető és megosztható másokkal. Ebben kétségkívül nagy szerepet játszik a szervezett vallásgyakorlás fokozatos megszűnése is, bár azt hiszem, ez sokkal inkább okozat, mint ok. Sőt abban is kételkedem, hogy fájdalmunkat azért nem mernénk kimutatni, mert egy ember elvesztése csupán a halál paradoxonára ébreszt rá bennünket, s nem arra, hogy egy személyiség, aki a számunkra szent, akinek képe pőrén és tisztán áll előttünk, nincs többé. Inkább arról van szó, hogy immár senki és semmi nem szent előttünk, tudjuk, hogy csupán egy biológiai készlet elhasználódásának vagyunk tanúi, éppen ezért kicsit ostobának és talán teátrálisnak tartjuk a fájdalomkitörést a borzalom csúcspontján, a halál pillanatában, pedig ez minden igazi tragédia alapja. S ha már így állunk — ilyen tárgyilagosak lettünk, s ilyen jól fölébe kerekedtünk fájdalmunk nyílt kifejezésének —, érdemes eltöprengenünk azon is, miért alakult ez így. Óhatatlanul feltolul bennünk a két világháború vérontásának emléke, forradalmak és ellenforradalmak, a nácik tömegmészárlása — ez a század, nem vitás, több emberéletet tékozolt el, mint előtte bármelyik. Talán egyszerűen arról van szó, hogy mindez túl nagy megterhelés volt az emberi psziché számára, s amint a hirtelen felszökő elektromos terhelés kivágja a biztosítékot, a lélek is kiégett a túlzott igénybevételtől. így aztán minden olyan vállalkozás, amely szeretné a tragédiát jogaiba visszaállítani, teljesen hiábavalónak látszik — minek akkora ügyet csinálni egyetlen ember halálából, kivált, ha értelmetlen. Vagyis egy nagyon fontos érzés veszett ki belőlünk. Mindez meggyőzően hangzik, de csak ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy az ókori tragédiákra ma is ugyanolyan érzékenyen reagálunk, mint a korabeli közönség. Vagy ez nosztalgia csupán? A színházban nem annak látszik. 13
