Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

tartjuk elfogadhatónak, hogy a szereplők csak ülnek a színen, és vagy tíz évvel ezelőtt történt eseményekről beszélgetnek, holott az „életben" a jelen foglalkoztatná őket. Őszintén szólva, ha előző történéseket száműzünk a darabból, számolnunk kell azzal a veszéllyel, hogy sok drámából teljesen kimarad a múlt. Türelmetlenül hajtjuk előre a cselekményt — oly mértékben, hogy ha valaki tanulmányozná a nagyon is jónak tartott mai darabokat, nehezen tudná elképzelni, vajon mit csinálhattak a szereplők egy hónappal a cselekmény megindulása előtt. Az Édes fiaim soká időzik a múltnál, de nem azért, mert ezzel adóztam Ibsen módszerének — amint annak idején hitték —, hanem mert tárgyánál fogva a cselekedetek és következményeik kérdéséről van szó; meg kellett találnom a módját, hogy hosszú szálat ereszszek a múltba, s ekképpen érzékeltessem kapcsolatát a jelennel.

A kapcsolat eszméje akkoriban központi probléma volt számomra, s ez kitűnik abból is, ahogyan a darabon utólag változtattam. A korábbi változatokban az anya, Kate Keller volt domináló helyzetben; pontosabban szólva: hite az asztrológiában döntő súllyal érvényesült a darabban. (A darab eredeti címe: The Sign of Archer - A Nyilas jegyében.) Azért választottam ezt, mert mindenképpen kerestem a lehetőséget, hogy húsés vér kapcsolatokat teremtsek. De amint kifejlett a dráma, a Joe és fia, Chris közötti konfliktus sarokba szorította az asztrológiát, s ily módon a misztikum helyét a pszichológia foglalta el. Szerepet játszott ebben az is, hogy kezdtem gyanakvással kezelni a misztikumot, minthogy a múltban ennek jegyében csak dagályos műveket hoztam létre, melyek valóságos pszichológiai igazságon nyugvó tetőpontig sohasem fejlődtek ki. Röviden, míg előző darabjaimban kielégítőnek tartottam volna, hogy az asszonyban csupán egy asztrológiai babonákkal megszállott figurát hozzak létre, most már fel kellett tárnom ezt a megszállottságot, bemutatnom a magvát, az önzést és a szándékosságot, ami e szereplőre jellemző. A csodának lábat kellett növesztenem, mely járni képes a földön. De mielőtt lezárom ezt a témát, helyesnek tartom még néhány szót szólni arról, milyenfajta drámai indítékot képvisel ez a darab, s ennek megmagyarázására „az ibsenizmus" mint módszer egyik vonatkozásának feltárása a legcélravezetőbb. Nem fűz engem semmiféle álcázott érdek vagy vonzalom semmiféle formá-119