Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
II.
hoz sem — ezt igazolja az alkalmazott formák változatossága —, de Ibsen módszerének van egy alkotóeleme, melyet véleményem szerint nem lehet, sőt nem is szabad figyelmen kívül hagyni vagy lebecsülni, miként oly gyakran megteszik manapság. Ez pedig az, hogy ha darabjaival és módszerével semmi egyebet, azt azonban feltétlenül eléri, hogy feltárja az élet evolúciós folyamatát. A néző, miközben figyelemmel kíséri darabjait, állandóan tudatában van a változás, a fejlődés folyamatának. Azt hiszem, túl sok modern dráma indul ki abból, hogy feladata pusztán a jelenbeli magatartás bemutatása, s nem kell okát adni annak, ami történik. Éppen ezért tévedés azt hinni, hogy amiért Ibsen első, sőt némelykor második felvonásai oly sok időt szentelnek az előzmények feltárásának, a szerző álláspontja a mienkhez viszonyítva statikus. Valójában mélységesen dinamikus, mert ez a roppant múlt mindig a végletekig tényszerűen kerül felszínre, mégpedig azért, hogy a jelen teljes egészében érthetővé váljék, momentumként az idő folyamában - nem pedig úgy, mint oly sok modern darab teszi, felszínre dobván egy semmiben sem gyökerező helyzetet. És bár életművének más vonatkozásait magam is elvetem, mégis azt állíthatom, hogy egyszerűen, minden ékesség nélkül oldja meg a hitem szerint legnagyobb drámaírói problémát, mégpedig azt, hogy dramatizálja az előzményeket. Ezt nem a puszta módszerbeli érdekeltség mondatja velem, de bizonyos, hogy a szereplők bármelyike, sőt önmagában véve a dráma csakis úgy juthat a tudatosság legmagasabb fokára, ha érzékelhetően és leplezetlenül szembe képes állítani a múltat és a jelent, és szemlélteti a folyamatot, amelynek eredményeként a jelen azzá lett, ami. Végezetül mindezt azért mondom, mert igazságként vallom, hogy a dráma célja magasabb fokú tudatosság teremtése, nem pedig egyszerűen az, hogy szubjektív támadást intézzen a nézők idegei és érzelemvilága ellen. Ibsen módszerében a legnagyobb érték az, hogy végsőkig kitart a megdönthetetlen indokolás mellett, és ezt nem lehet idejétmúlt fogalomként sutba dobni. Számomra ennyi a „reális" Ibsen realizmusában, mert ő végül is legalább annyira misztikus, mint amennyire realista. Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy vannak az életben olyan misztériumok, amelyeket semmiféle analizálással nem lehet ésszerűen magyarázni, tehát tökéletesen összefér a realizmussal, ha ezt a hiátust is igazságnak ismerjük el. Semmiképpen sem az a probléma, hogy^ 120
