Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

értelemben társadalmi dráma ez a darab. „Társadalmisága" nem tárgyában rejlik, nem is a bűncselekményben, hogy valaki hadban álló hazájának selejtes hadianyagot szállít — ezt a bűncselekményt ugyan bármely ponyvaregény is feldolgozhatná, csakhogy annak semmi köze sem lenne a társadalmi színműíráshoz. A darab társadalmisága abban a felfogásban van, hogy a bűn az egyénnek a társadalomhoz való bizonyosfajta kötődésében és bizonyos belenevelt eszmékben gyökerezik, melyeket az egyén megtestesít, s ha ilyesmi felülkerekedhet, csakis vadállatnak való állapotot teremthetne mindannyiunk számára, bármily magasra szöknek is az épületeink. És ebben az értelemben társadalmi jelentőségű ezekben a darabjaimban a társtalanság.

Visszatérve arra, mennyiben hatott Ibsen e darabomra, meg kell a kérdést osztanom, hogy helyes értelmét megvilágíthassam. Lássuk előbb a tényleges hatást, melyet rám gyakorolt; ez főként abban állt, hogy csodáltam a tehetségét, ahogyan egy darabot tényleges alapra épít. Drámáiban sohasem a szavak világítanak meg egy-egy helyzetet, hanem a lendületes cselekmény, a visszavonhatatlan tettek; az érzelem sohasem téveszthető össze a cselekménnyel, amely magában rejti. Miután hosszú ideig olyan fogalmakban írtam, melyek inkább azt fejezték ki, mit érzenek az emberek, semmint azt, hogyan cselekszenek, megkönnyebbülve vettem kézbe drámáit, mint aki végre hazaérkezett. Mondottam, akkoriban úgy szerettem volna írni, hogy egyszerű, józan gondolkodású emberek összetévesszék darabomat a való élettel, és elhiggyék, anélkül hogy bizonyos költői szabadságot leszámítanának belőle. Az erkölcsi világot éppoly reálissá és nyilvánvalóvá akartam tenni, mint amennyire az erkölcstelen napnál világosabban az.

De úgy hiszem, hogy mások szerint egészen másképp vetődik Ibsen árnyéka erre a darabomra; abban látják a rokonságot, hogy az Édes fiaim cselekménye igen későn kezdődik. Ez a darab éppúgy, mint Ibsen legismertebb műve, sok időt szentel annak, hogy a múltat felelevenítse a színen. Itt hozzátehetem, hogy manapság az ilyenfajta megoldás a drámaírásról való általános felfogással ellentétes. A realizmusnak, helyesebben szólva az ibsenizmusnak mint színműírói módszernek ez a vonása mesterkélt hatást kelt, s ezt manapság igyekszünk elvetni, holott más vonatkozásban a realizmus az uralkodó stílusunk. De ma nem

118