Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
II.
vagy a kis-híján-miért-nemjét, hanem azt is, hogy miért nem sétálhat ki a darabból, s miért nem mondhatja, hogy ott egye az egészet a fene. Kegyetlen dolog ezt a végső kérdést föltenni egy darabnak, mert a legtöbb embernek talán a legtöbb tehetsége a kibúváshoz van, és különben is, az olyan konfliktusok száma rendkívül kicsi, amelyeket legvégső következményükig végig kellene élnünk. Hogy ezt a kérdést magunknak is föltehessük, nem is annyira egyfajta stílust kell magunkra vállalnunk, mint inkább egyfajta drámaépítési módot. Szerintem ugyanis egy jellemnek és pályájának az a jelképes értelme, hogy mennyire kötelezi el magát az életnek s mennyire nem - és hogy melyik kihívását fogadja el, s melyik elől tér ki. Mert ha a vesékben olvashatnánk, mindenkiben találnánk kisebb-nagyobb ellentmondásokat, értékeket, kihívásokat, amelyeknek, ha már egyszer fölfedezte őket az ember önmagában, nem fordíthatna többé hátat. E darabok szerkezete olyan, hogy az ilyen ellentmondások napfényre kerüljenek és tisztázódjanak. E darabok gondolati tartalma mindig az ilyen felfedezés általános értelmezése, a mellékszereplőkre — sohasem a hősre — vonatkoztatva. Idő, jellemzés és egyéb drámai elemek alkalmazása darabról darabra változik, de a cél mindig az, hogy eljussunk a döntő pillanatig; addig a pillanatig, amikor egy ember hitem szerint elszakad minden más embertől - addig a pillanatig, amikor a csillagokkal sűrűn teliszórt égről egyetlen csillagra szűkíti le tekintetét. S ismét csak úgy veszem észre, minél kevésbé bír egy ember a dráma központi konfliktusa elől kitérni, annál határozottabban ölt tragikus létet. Viszont minél közelebb jut az ember a tragédiához, annál makacsabb indulattal függeszti szemét elkötelezettségére, más szóval annál közelebb jut ahhoz az állapothoz, amit az életben fanatizmusnak nevezünk. így kerül sor kitörőén indulatos jelenetekre és olyan darabokra, amelyek indulati kibontakozás felé törnek, nem csupán érzelmi hangolásra vagy szertelen látványosságra. (E tekintetben egyetlen kivétel a darabok között a Két hétfő emléke, mint később látni fogjuk.) Mindezek a megfontolások talán tisztázták, hogy a realizmus és nem realizmus szokványos jegyei egymagukban nem fogadhatók el általános ismérvként. Hogy egy darabot prózai módon írtak meg, attól még nem lesz realista darab, ha pedig drámai nyelvét a képzelet emeli-sűríti, azt még nem sínyli meg szükségképp a 4 105
