Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)
Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező
Amikor Lopahin az utolsó felvonásban poharakba tölti a pezsgőt, az üres palackot is erre a tenyérnyi helyre dobja, úgy, mint amikor az embert egy kacatot a szemétdombra vet. Csakhogy ennek a kacatdombnak szépnek kell lennie. Az "igazi" kacat már banális. Ma mindenki szemétdombot rak a színpadra. Egy jugoszláv színházigazgató mesélte, hogy egy külföldről Belgrádba érkezett társulat azt követelte, hogy az előadáshoz vágjanak ki kilencven kiszáradt nyárfát, a padlót pedig borítsák be hat tonna földdel. Mindez a múlt színházának reakciója, és érthető is, de a világon egyszer minden véget ér. Ezt mondják egyébként a Cseresznyéskertben is. Minálunk csak Borovszkijnak van joga rá, hogy fából készítsen díszletet. Az ő agyában született meg az ötlet, neki kell "eltemetnie" is. Minden színházban két különböző irányzatot követő díszlettervezőnek kellene dolgoznia — akkor jól mennének a dolgok. És két, különböző iskolához tartozó rendezőnek. A Háztüznézőt kizárólag Ljubimov bosszantására rendeztem. Ha ő nem lenne, még mindig a Szerencsés utat állítanám színpadra. Kár, hogy Jefremov nem rendez valamit az én bosszantásomra. Ezt persze többé-kevésbé átvitt értelemben gondolom. Az embernek nem szabad azt hinnie, hogy egyedül van kerek e világon. A legtöbb színház ijesztő elszigeteltségben dolgozik. Úgy érzik, hogy egy-egy bemutatójuk a legfontosabb dolog a világon. Pedig — ha szabad így mondanom — az összehasonlítás légkörében kell élnünk. Mit szegezhetek szembe Ljubimovval a saját színpadán? Hiszen ő hatalmas rendezői eszköztárral rendelkezik. De milyen eszközök állnak az én rendelkezésemre? Mint a hadseregben, a színházban is néhány évenként le kell cserélni a fegyverzetet. Persze úgy, hogy közben hívek maradjunk önmagunkhoz. Ritkaságszámba megy az olyan cikk, amely a rendező számára elemzi, milyen is ő voltaképp, és milyen művészi eszközöket alkalmaz, a kritikusok csak az egyes előadásokról írnak. A rendező munkásságának egészét csupán halála után értékelik. De ezekből a cikkekből már semmi haszna. Tükör híján a vízben tükröződő képünkön vizsgálhatjuk, milyen is az orrunk vagy a fülünk. De hol látja meg tükörképét a rendező, a színész, a díszlettervező, ha ilyen hiányos az arckép, amelyet róla festenek? 79
