Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)

Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező

bízik Cassióban, Desdemonában, Montanóban, Lodovicóban, Emíliában? Miféle egyoldalú hiszékenység ez? Meglehet, ez a hiszékenység (amely egyébként oly gyakran csak a rossz felé nyitott) a további bajoknak talán nem is az elsődleges oka, hanem olyasvalaminek a következménye, amely ezt az egyoldalú hiszékenységet kialakítja.

Úgy vélem, Othello jellemének alapvető vonása gyöngesége, hogy idegennek érzi magát a velenceiek között, hogy úgy érzi, nem egyenrangú azokkal, a többiekkel. Hiszen erős, magabiztos, higgadt ember — miért nem vette észre, hogy Desdemona szeme becsületesebb, mint Jagóé? Miért nem merült fel fejében a gondolat, hogy Desdemona és Cassio szerelme "minden paraméterében" irreális?

Igaz, beszélik, hogy a féltékeny ember akkor is féltékenykedik, ha nincs rá reális alapja. De hogy állunk akkor a híres mondással, hogy Othello nem féltékeny, hanem hiszékeny?

Igen, elhiszi a rosszat, mert idegennek érzi magát. Ebben rejlik gyöngesége, sebezhetősége.

És nem erőszakolják-e meg jellemét a nagy vendégművészek, akik harmonikus természetűnek és sziklaszilárdnak ábrázolják? Nem, a darabban bekövetkező szerencsétlen eseményeknek épp az az alapja, hogy lelkében nincs harmónia.

Lehet, hogy nincs igazam, és nem erről van szó, de úgy vélem, hogy a mai témájú színdarabokat gyakran azért nézzük kevésbé szívesen, mint a klasszikusokat, mert hiányzik belőlük a művészi kiélezettség. Nem kívánok Shakespeare-rel előhozakodni, Molière is kiélezett szituációkra építette fel műveit.

Megnézek egy mai, eléggé kedves színdarabot: egy tudósról szól, aki harcol a rossz munkahelyi atmoszféra ellen. Kollégái fúrják egy keveset, de miután felismerik tévedésüket, újból hívéül szegődnek. A téma figyelemre méltó, de a darab meséjét akár egy negyedóra alatt ki lehetett volna ötölni, és amellett hasonlít az összes többi olyan történethez, amelyben, mondjuk, nem a rossz munkahelyi atmoszféráról, hanem a termelés megszervezéséről van szó.

Meglehet, a szerző egy évig vagy akár két évig dolgozott darabján, az embernek a téma feldolgozása láttán mégis az a benyomása támad, hogy írója tizenöt perc alatt összecsapta. Sehol nem gon-13