Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)
Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező
Természetesen nemcsak a negatív, hanem a pozitív hősöket is tucatnyi életteli vonással ruházta fel, s így nem váltak papírízűvé, ami pedig pozitív hősökkel gyakorta megesik a színpadon. Az életkép művészete volt — írtam, és rögtön meg is ijedtem. Azt kérdeztem magamtól, hogy vajon nem azért ócsárolták-e Lobanovot, mert úgy vélekedtek, hogy az életkép műfaja alacsonyabb rendű mondjuk a pszichologizáló dráma műfajánál. Meglehet, hogy maga a műfaj valóban alacsonyabb rendű, de Lobanovra emlékezve ismét az ő művészetére szeretnék hivatkozni: a dolog lényege, hogy minden olyan művészeti stílus jó, amely igazi. Az úgynevezett pszichologizáló művészet csöppet sem magasrendű, ha csupán szajkóz valamit. Lobanov a maga műfajában abszolút eredetit alkotott. Műfajában tökéletesen kifejezte önmagát. Igazi művészet volt ez, és ezért versenyre kelhetett bármely más stílussal. Nem volt híján egyébként a pszichológiai elemeknek sem. Egyszer épp a dékáni hivatalban voltam, amikor nyílt az ajtó és Lobanov lépett be. Az ajtó közelében ülő tanárnő tiszteletteljesen fölállt, hogy átadja neki helyét, és akkor Lobanov olyasmit tett, amire még ma is emlékszem. Pedig azóta már vagy huszonöt esztendő telt el. Látta, hogy egy nő át akarja neki a helyét adni, testes alkatát meghazudtoló gyorsasággal és könnyedséggel mellette termett, és visszaültette a helyére. Közben elpirult zavarában. Könnyen meglehet, hogy gesztusát rajtam kívül nem vette észre senki, mert mindenki munkájába merült. Engem viszont teljesen elképesztett az, ahogy a nagyúri megjelenésű férfi lénye hirtelen, egy másodpercre feltárult előttünk. "Ó, hát ilyen ember Lobanov" — gondoltam, és ilyennek is őrizte meg emlékezetem. Csak látszatra volt tekintélyt követelő, valójában gyöngéd ember volt. És e gyöngédség sajátos színt kölcsönzött látszatra rosszmájú éleslátásának. Nem tudom, lehet hogy épp ezért volt ilyen vonzó számomra modorának e jellegzetessége. Ki tudja, miért, rövidnek látszik a korszak, amelyben Lobanov dolgozott. Egyszer, egy előadásban fölvillant szemünk előtt művészete, s aztán egy pillanat alatt ismét elenyészett. De nevét mindmáig gyakran emlegetik. 108
