Efrosz, Anatolij: Mestersége: rendező - Korszerű színház (Budapest, 1985)
Anatolij Efrosz: Mestersége: rendező
A teremben nevetés támadt. Csapódtak a székek. Mintha mindenki arra várt volna, elrontjuk-e a végét vagy nem. Mind várták és remélték, hogy nem követünk el tévedést, nem ütünk meg hamis hangot, de mi hibát követtünk el, és a nézőtér egy szempillantás múlva már nem hitt nekünk. Úgy ültünk ott az operatőrrel, mint a vádlottak padján, nem mertünk felállni. Az egyik rendező odalépett hozzánk, megveregette a vállam, és valami olyasmit mondott, hogy a befejezéstől eltekintve minden rendben volt. Ez az eset nyomasztó emlékű lecke a számomra. Kazakevics akkor már nem volt az élők sorában. Halála szörnyű volt. Egy nappal korábban meglátogattam a kórházban. Amikor azt találtam mondani, hogy a sztyeppe, ahol a filmünket forgatom, olyan, mint egy köpönyeg, nagy erőfeszítéssel elmosolyodott. Az újságból értesültem a kiváló színész haláláról, akit magam is igen nagyra tartottam. Úgy rémlik, szerepelt már az első filmben is, amit életemben láttam. S azóta napról napra hallottam róla. Hol azt, hogy figyelemre méltó alakítást nyújtott egy színházi vagy filmszerepben, vagy pedig egyszerűen csak meséltek róla valamit. Mindig kirakatban volt. Mindenki rendkívül tehetséges, de korántsem egyszerű jellemű embernek tartotta. Sajnos nem volt jó ember. Gyermekkorunktól fogva úgy gondoljuk, hogy a hírnév mintegy nemesebbé teszi a művészt. Valójában ez korántsincs mindig így. A hírnév gyakran önhitté, gőgössé teszi az embert, s nem tartja művészetnek azt, ami nem az ő felfogása szerint való. Már rendező voltam, amikor először dolgoztam az illető színészszel. Nagyon vágytam rá, hogy együtt dolgozzunk, mert mintaképemnek tekintettem. Ó, bárcsak vele dolgozhatnék — gondoltam mindig. Ha hozzám ennyire közel áll az ő művészi munkája, akkor tán ő is elfogadja valamelyest az én munkámat. És ő valóban meg is értett. Ha akart. De igen ritkán akart. Jelleme uralkodott tehetségén. Ha kettesben voltunk, minden úgy ment, mint a karikacsapás, de felbukkant egy harmadik — és az én komámra rá sem lehetett ismerni. Bár kitűnően tudta szerepét, füzetet vett elő, és tüntetőén silabizálni kezdte a szöveget. Vagy olyan kérdéseket tett föl nekem, ami felől már rég megegyeztünk. Most azonban 105
