Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
komplexumáról kell lemondani, amely komplexumot maga a drámai forma mint olyan nem zár ki. Ugyanakkor a festőnek, a szobrásznak, a költőnek csak arról kell' lemondania, amit sajátos művészete a maga természetéből fakadóan kizár. A Wortton-drámában viszont a kifejezés intenzitása eléri maximumát. Ám a költő-muzsikus áldozathozatalának eredetével is megismertet bennünket, mig minden más alkotó csupán az eredményt mutatja be, és az olvasó vagy a néző néma gondolati tevékenységére bizza az inditó okra való visszakövetkeztetést. A drámairót voltaképpen a zene alkalmazása készteti arra, hogy mindarról lemondjon, ami a zenei kifejezéstől idegen. És éppen ez a zene lesz egzakt és konstans kifejezése a költő vele született hajlamának, hogy csökkentse éssüritse látomását, mert a Worttondrámában a zenei kifejezés kiszámíthatatlan hatalma és szabadsága a költő süritési képességének fokétól függ.1 Müvét, azaz az egyén kivételes képességének bonyolult eredményét, tehát nemcsak élvezzük, hanem gondolkodásunk segitsége nélkül egyszersmind ki is vesszük részünket magából ebből a tehetségből. A zene azzal a rendkívüli tulajdonsággal rendelkezik, hogy felhangzása időtartaméra a szerzőhöz hasonló "látnokokat" varázsol belőlünk. A költő-muzsikus annak érdekében, hogy eljusson a 'jelenség belső lényegéhez", lemond az esetlegességek kifejezéséről, és igy a szinjáték, amelyet felidéz egyszersmind magéból az áldozathozatal inditó okából,a zenéből ered: a szemünk elé varázsolja azt a redukált formát, amit a zene szabott meg számára, azaz a természet valamely egyszerűsített formáját, a természet kifejezésének intenzitása érdekében. A nézőtér Különösnek látszhat, hogy egy ilyen, arányaiban csak kevéssé meghatározott szinjátéknak a közönség felőli oldalt tekintve.valamely 1. Lásd Wagner Gesammelte Schriften IV. 1. kiad. 174. p. 113
