Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz

rögzített és állandó építményhez kell alkalmazkodnia. Mivel a színpadon ideiglenes berendezéseket kell emelni, voltaképpen miért nem megyünk ennél tovább, és nem építünk olyan nézőteret, amelyet sajátosan az adott drámák akusztikai és optikai feltételeinek megfelelően lehet berendezni? Ez a kérdés nagyon természetesnek látszik,mégis nagyon súlyos esztétikai következetlenséget tartalmaz.

A kifejezés mint olyan, csak annak a lelkében létezik abszolút módon, aki átérzi; és azok az eszközök, amelyeket annak érdekében alkalmaz, hogy a lélekbe behatoljon, önmagukban csak relativ értékkel bírnak.

A görög énekes kiállt hallgatói elé, és nem követelt mást tőlük,mint jó fület és jó szemet. Mint a kifejezés közvetítője arra törekedett, hogy szervezete a lehető legkisebb ellenállást tanúsítsa e kifejejéssel szemben. A költő-muzsikus bonyolultabb eszközöket alkalmaz; úgy tetszik, mintha organizmusa szútéradna és megsokszorozódna,s eképpen kimozdítaná helyükből az ellenállás központjait. Erről azonban szó sincs. Az ellenállást magában a költő lelkében kell legyőzni: a látomásnak, amelyet a zene ménében talált meg, önnön megnyilatkozása érdekében, le kell győznie azokat az akadályokat, amelyeket egy meghatározott és esetleges személyiség útjába állít. Ennek a műveletnek szerencsés kimenetelétől függ a költői-zenei textúra élete.

E dicsőséges eredmény birtokában a s.;;erző láthatatlanul helyezkedik el a közönség és a színpad között. E^yik keze korlátlan hatalomma 1 felidézi zsenijének müvét, a partitúrát; másik kezével tisztelettudóan félrevonja a függönyt, és meghív bennünket a szinjátéknak.a zene műalkotásának megtekintésére.1

1. Wagner ezt igy fejezi ki: "lm Drema werden die Thaten der Musik sichtbar." /A drámában a zene cselekvései válnak 1 átbatóvá./

114