Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
általában fel tudunk fogni,korántsem végérvényesek; a tudós nagyon is tisztában van ezzel, amikor valamilyen módszer segítségével /mikroszkóppal, vagy teleszkóppal/ tekintete elmerül a szerveink számára megközelíthetetlen végtelenben. Ugyanezt érzi az emberi test is, midón a ritmikus élet pillanatnyi élvezetéből visszatér mindennapi életébe. A külső világ látványa által nyújtott örömünk, lényegét tekintve, nem elemeinek mindenkor esetleges kombinációjától függ, hanem abból a tényből ered, hogy ezek az elemek egyfajta játékot alkotnak; tevékery ségük önmagában szép. Ám e zt a tevékenységet csak abban az esetben tudjuk érzékelni, ha nem önkényes, hanem megszentelt törvényeknek engedelmeskedik. Ugyanezen elemeknek egy olyan kombinációját,amely nem az emlitett törvényeknek engedelmeskedik, nem fogjuk tevékenységnek érezni, és éppen ezért a szépség princípiumát sem fogja tartalmazni. A zene legmagasabb rendű igazolását a szivünkben találja meg, és ez annál kétségbevonhatatlanabbul igy van, mivel kifejezési formája már lényegét tekintve is abszolút értelemben megszentelt. A zene időbeli arányaiból származó térbeli kombinációkban tehát nincs semmi önkényes, éppen ellenkezőleg: ezek a kombinációk a szükségszerűség jellegét öltik. Az előadás elemeinek aktivitása tehát ebben az értelemben önmagéból adódóan szép. A hangok csodálatos művészete, lényünk belső lényegét fejezve ki,par excellence művészi alkotást hoz létre, vagyis a természettől kölcsönzött művészi eszközök olyan kombinációját, amelynek örök érvényű törvényei azonban bennünk magunkban találhatók. És ez az oka annak,hogy a zenedráma rendezése csak a szinész közvetítése által függ a külső világtól. Mindezt tehát úgy foglalhatjuk össze, hogy a diszlet plasztikus kivitelezése tekintetében nem a realizmus foka az érdekes, hanem az utánzás vágyától független arányok. Nem zárhatjuk ki azonban ugyanakkor a másolás esetleges szerepét, és azt, hogy az igy létrejött formák is lehetnek természetesen szépek, ha a zene által előirt általános aktivitás szerves részét képezik. A azinász függetlenségét, amelyet az élettelen tényezők kifejező képessége érdekében áldozott fel, személyes életének önkényes lo6