Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)
Első rész: A rendezés mint kifejezési eszköz
ti azon adottságát, hogy valamely személyes akaratnak engedelmeskedjék, mivel közé és a költi közé beiktatódik a dráma. Márpedig itt a költi a művész /a diazletfestő hozzá viszonyítva csak eszköz/, és a rendezés bonyolult gépezetét nem tekinthetjük közvetlenül az i akaratából származónak, mivel a drámai cselekmény, a zene nélkül, nem képes meghatározni a formát. Ellenkezőleg, mindannak, aminek a költö-muzsikus látomásából objektiválódnia kell, aminek a szemünk számára megfogható formát kell öltenie, mind azt a zene viszi át a színpadra. A költő-muzsikus magában a zenében találja meg látomásét:a zene vállalkozik tehát arra, hogy ezt a látomást teljes egészében kifejezze. És amit nem nyújt a szemünknek, azt más módon fogja tolmácsolni. A zene tehát olyan szigorú teljhatalmat biztosit a drámaírónak az előadás tényezőinek irányítása tekintetében, amilyennel a festő rendelkezik mesterségének eszközeit illetően. így a költő-muzsikus számára az előadás hierarchiája, a színpadi kerettől kezdve ugyanazt jelenti, mint a festőnek a színek valamely sik felületen. E két művész a rendelkezésére álló eszközök segítségével láthatóvá teszi számunkra látomásának azt a részét, amelyet ezen eszközök kifejeznek, és ha az egyik számára módszerének egyöntetű és fiktiv jellege lehetővé teszi a közvetlen kezelést, ugyanez a másiknálmüvének szerves életét rombolná szét. A festészet, amikor objektiválódik, szintén különválik azoktól az anyagi természetű módszerektől,amelyek úgy tetszik,vele egy testet alkotnak.És minthogy objektivélódása sarán nem holmi önkényes szeszélynek, hanem szerves szükségszerűségnek engedelmeskedik, kiderül, hogy a Wortton-drámában a festészet eszméje maga is jelentékenyen kitágul, mivel a ritmuson és az arányokon belül a költő-muzsikus olyan színpadképet varázsol a szemünk elé, amilyet csak akar, anélkül, hogy emiatt akáregyetlen részlet is önkényes lenne. A művészi szükségszerűség, azaz valamely esetleges műben megnyilatkozó felsőbbrendü kényszer paradoxoné - tehát végérvényes és legmagasabbrendü kifejezését találja meg itt. lo2
