Appia, Adolphe: A zene és a rendezés. 1892 - 1897 (Válogatás) I. - Korszerű színház 98. (Budapest, 1968)

A szerző második előszava (1918)

emelkedett.És Bayreuth azóta is klaszszikus példája ennek.

Másokat - akik egyébként sokkal később jelentkeztek - éppen ez a túlságos befelőfordulás irányította az ellenkező, az emberi testet egymagában is megálló kifejezési eszköznek tekintő kultúra felé. Az előbbiek - megállapítván,hogy Wagner drámája mindenekelőtt a fülünkhöz szól - arra törekedtek, hogy azt, amit a zene kinál hallásunknak, törvényszerű esztétikai összefüggésbe hozzák azzal, amit a rendezésnek, ha következetes kiván maradni, a szemünknek kellene nyújtania. A jelen munka szerzője ezeknek a sorába tartozik. És kutatásaira az a durva torzités késztette, amellyel a modern rendezés Wagner csodálatos életművét sújtotta.

De vizsgálódásaiban mindjobban előrehaladván, egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy a wagneri dráma legyőzhetetlen ellentmondást hordoz magában, hogy előadása folytonos kompromisszum zene és a szinész között, a hangok és a ritmus művészete, valamint a képzőművészet és a szinpadi gesztus között, és igy ennek a drámának a megszokott formák közötti rendezése - akármilyen legyen is - csak kompromisszumon nyugodhat, amelyet az esztétikai igazság elérése érdekében minden áron meg kell szüntetni. Minél inkább törekedett e kompromisszum csökkentésére, annál parancs olóbban jelent meg előtte a fő

9