Simson, Lee: Kezdődhet a játék. II. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 97. (Budapest, 1968)

IV. rész: Alternatívák

Ebből nem következik., bogy a költészet a realitás antitézise és a drámai dialógusnak vissza kell térnie a rögzített versformák szimmetriájához vagy a jambikus pentaméterek ünnepélyes gördüléséhez. A realisztikus megközelitési mód a színházban épp oly jogosult, mint a festészetben vagy a regényben. De semmilyen területen nem válhat kifejezővé, ameddig a maga megfigyelt anyagát nem szervezi szigorúan újjá, egy lerögzített sémának vagy ritmusnak megfelelően. Még ha pusztán és egyedül csak a természet utánzására törekszünk is, az utánzás erőtlen marad, ha a megfigyelést nem élesiti a tudatos elemzés és ha nem keresünk, ábrázolunk és emelünk ki olyan viszonyulásokat, amelyek a valóságban nem ötlenek szembe - vagyis ha nem alkalmazunk valamiféle szelekciós módszert olyan következetességgel, hogy megteremtsük azt, amit stílusnak szokás nevezni. Ha egy festőnövendék pontosan le akar másolni egy aktot,ha az arcképfestő minden izében hasonló képmást akar alkotni, kisebb vagy nagyobb mértékben mindkettőnek élnie kell azzal a szelekcióval és egyszerüsitéssel, amelyet Rembrandt emelt magas intenzitásra, amikor egy darab marhahúst vagy önarcképet festett. Az amerikai drámairás mai realisztikus hagyományából jórészt azért hiányzik az életerő, mert nem tud olyan stilust alkotni, amely felülemelkednék a mindennapi beszéd sutaságán és erőtlenségén.

Az alternativa nem abban áll, hogy mármost rákényszeritsük a szénrakodó munkásokat és a mosónőket: beszéljenek oly ékesen és fenségesen, mint a klasszikus tragédiák királyai és királynői.A drámai dialógus rendelkezhet a költészetre jellemző intenziv kifejező nrinzfil _áa ugyanakkor mégis-elkerülheti a tirádákat és szónoki megszólításokat és helyén lehet olyan drámákban, amelyeket konyhai ülőkéken játszanak el. De ha a modern drámairó igazi ékesszólásra akar szert tenni,^meg kell találnia a hagyományos Tröltfi-i nyelv egyenértékű megfelelőjét^ A drámaíróknak kisérletezniökkell 'a szájak ritmusával, úgy, ahogyan Whitman, Robert Frost vagy Vachel Lindsay kísérletezett és ezt a törekvést tudatosan é9 megfontoltan kell vállalniok, amig csak a közvélemény el nem ismeri, mint a drámairó feladatának szerves részét. Hiába akarjuk felemelni a modern drámát azokba a szférákba, amelyekről legtüzesebb hivei beszélnek, hiába akarjuk nagyobb dimenzióval felruházni;mindezen kísérletek szükségképp hiábavalóak lesznek, ameddig a szin-