Simson, Lee: Kezdődhet a játék. I. (A díszlet művészete) - Korszerű színház 96. (Budapest, 1968)
IV. rész: Alternatívák
szont, amelyek tudatosan a klasszikus fennköltséget és nagyságot célozták meg - gondoljunk Voltaire és Dryden valamennyi tragédiájára csakúgy,mint Corneille és Racine számos müvére -, kongó ürességet eredményeztek. Az egyetemes mondanivalóra pályázó drámák mondanivalója ritkán éli túl saját nemzedékét. Az olyan drámák azonban, amelyek egy helyi legenda vagy szűk körű esemény tiszteletére Íródtak, gyakran egyetemes mondanivalóra tesznek szert, ha a későbbi nemzedékek a főszereplőkben magukra ismernek. A minden korok szikláival szegélyezett királyi utón a drámairó általában a már jól ismert horizontokhoz jut el. Világot átfogó állásponthoz a színházban gyakrabban juthatunk el valamilyen helyi ösvényen át, amely a bozótosban kezdődik, félig elrejtve, mindenfajta .útjelző tábla nélkül. A realizmusba, mint technikába vetett bizalom javarészt ezen a felismerésen épül. Azok a XXX. századi drámaírók, akiknek nem volt határozott elképzelésük az egyén szerepéről a modern társadalomban, a hagyományos költészet szembeötlő fogásait sajátították el. A realista igényű drámaírók viszont kialakult meggyőződéssel szemlélték az emberi erőfeszítések skáláját a mai világán és ezért szilárdan hitték, hogy a mennybe vagy a pokolba vezető ut a hátsó verandáról vagy a konyhai tűzhely mögül indul; és végül valóban sikerült visszaadniok a színpadnak a tragikus költészet erejét. Oidipusz, Elektra, Iphigeneia és Antigoné nagy indulatainak legközelebbi megfelelőjét nem Sardou tragikus királynőinek tirádáiban vagy Yeats ködös isteneinek csiszolt szavaiban lelhetjük fel, hanem a strindbergi Apa őrületében, Alvingné és Mina Leeds szenvedéseiben, Hilda Wangel extatikus hitében vagy a Polgármesternének, egy szénkereskedő feleségének jóslataiban, a püspök lányának esküvői reggelijén. A naturalizmus fényképszerű részletei gyakran szervesen beleilleszkedtek egy tudatos törekvésbe, amely arra irányult, hogy mi, nézők felismerhessük a kortárs Leareket és Medeiákat. Az olyan vezető realisták, mint Hauptmann, Strindberg, Ibsen és Shaw farkasbőrbe bujt költők voltak és természetes ösztönüknek engedve szerkesztettek meséket és allegóriákat, amelyekben ugyanakkor mégis ott lüktetett a mindennapi beszéd ritmusa. A szinpadi költészet épp annyira függ a
