Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)
3. Eugene Ionesco - Színház és antiszínház
kapcsolatba kerülni; két antagonisztikus világ, amely képtelen volt eggyé olvadni.. Ionesco hirtelen felismerte, hogy sorsa a drámairásban rejlik. Ö, akit zavar fogott el, amikor a színészek a színpadon azonosulni próbáltak az ábrázolt alakkal, egészen odáig, hogy az ilyen kísérleteket /mint előtte Brecht is/ illetlennek találta, de akit ugyanígy taszított a brechti színjátszás is, amely "a színészt puszta sakkbábuvá tette" és dehumanizálta - most felismerte, mi okozta kényelmetlen érzését; "... ha a szinház az árnyalatok felnövelésével és igy eldurvitásával feszélyezett, ennek csak az volt az oka, hogy nem eléggé növelte fel őket. Ami túl nyersnek tűnt, nem volt elég nyers; ami nem látszott elég szubtilisnek, valójában túl szub— tills volt. Mert ha a szinház lényege az effektusok felnövelésében rejlik, akkor még jobban fel kell növelni őket, úgy aláhúzni, úgy hangsúlyozni, ahogyan csak lehetséges. Túl lóditani a színházat azon a közbeeső zónán, amely se nem szinház,se nem irodalom — ez annyi, mint visszaállítani saját keretei, saját természetes határai közé. A bábukat mozgató zsinórokat nem álcázni kell, hanem még láthatóbbá, szándékosan feltűnővé tenni, le kell hatolni a groteszk alapjáig, a karikatúra birodalmába, túllépni a szellemes szalonkomédiák sápatag iróniáján... mindent a paroxizmusig hajtani, odáig, ahol a tragikum forrásai rejlenek. Vagyis a cél az, hogy szenvedélyes - szenvedélyesen, komikus, szenvedélyesen drámai - színházat teremtsünk."y/xx/' Ionesco azóta kijelentette: ahhoz, hogy a szinház idáig jusson, sokk taktikával kell dolgoznia; fel kell rúgni, ki kell billenteni, ki kell forgatni magát a valóságot, a néző tudatát, megszokott gondolati apparátusát és nyelvét, úgy, hogy a néző ál /x/ Uo., 253. o. /xx/ Do., 258-9. o
