Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)

Almási Miklós: Martin Esslin és az abszurd színház "mentőöve"

len kifejezése ez a stilus. Csakhogy Esslin - ha találóan Jellemzi is ezt az áramlatot ezzel az akaratlanul is közös mozzanattal - azt már nem tudja mélyebben körvonalazni, miben áll ennek az életérzéenek történelmi sajátsága és esztétikai következménye. Megjegyzi ugyan, hogy "ennek a magatartásnak fémjele abban a benyomásban rejlik, mely szerint a régebbi korok bizonyosságai és megingathatatlan alapvető feltételezései félre lettek söpörve; hogy megmérettek és könnyűnek találtattak, hogy lelepleződtek mint ölesé és némiképp gyermeteg illúziók" - de ezzel a problémát csupán jelezni tudja. Hiszen ezt a "minden bizonyosság odaveszett" hangulatot már jóval Camus és Beckett előtt kimondta Nietzsche /az "isten meghalt" hires mondata, az Imigyen szála Zarathusztra c. müvében, — 1883-84—ben Íródott lé!/, a jelenség és a közérzet tehát már akkor is jelentkezett, mégsem vált irodalmi, sőt szinpadi megfogalmazás témájává. Mi az uj, történelmi és művészi közeg, mely az abszurd színházban megfogalmazást, művészi kifejezést talál? Erre a kérdésre már nem kapunk feleletet, s ennek a könyvnek voltaképpen nem is ez a feladata: a színházi kalauznak nem kötelessége, hogy a szerzőkön, darabokon túlmenően,a szociológiátideológjai háttér motívumainak is utánanyomozzon.

Mi tehát az a hangulati-társadalmi közeg, melyből ez a művészi irányzat életanyagát és formai megoldásait meriti? Válaszul egy első pillantásra idegennek ható művészeti ág tapasztalatát idézzük, a modern zene atonális hangrendszerének kialakulását. Theodor Wiesengrund Adorno irja a Modern zene filozófiája c. munkájában, hogy e "hátborzongató"muzsika egyetlen nagy történelmi forrása a lövészárkok és a bombázások sokkja volt, valamint az ettől való rettegés a hidegháború éveiben. Ezt a szorongást tette meg témájává és formaprincipiumává.Csak-