Esslin, Martin: Az abszurd dráma elmélete - Korszerű színház 94. (Budapest, 1967)

6. Az abszurd hagyománya

engedik be, betöri az ajtót. Itt, akár az abszurd dráma legjobb termékeiben, az emberi állapot jelenik meg előttünk konkrét költői képként, amely a színpadon testet ölt és egyidejűleg harsányan komikus és mélységesen tragikus.

Johann estroy /1801-1862/, aki a bécsi népi szinház uralkodói trónján Raimundot követte, szintén irt ilyen jellegű allegorikus tragikomédiákat, de kitűnt mint a nyelvi abszurditás mestere és a nagyképü dráma könyörtelen parodistája is, ily módon szintén előre vetítve az abszurd dráma egyes jellemző vonásait. Nestroy párbeszédeinek jó része lefordithatatlan, minthogy bővérű tájszólásban Íródott, megtűzdelve helyi célzásokkal és sokszoros, gondosan kimunkált szójátékokkal. Ám stílusának szürrealista izeiről képet adhat talán egy rövid részlet,például Judith és Holofernesz cimü müvéből /1849; Hebbel Judithjának paródiája/.

"Én vagyok a természet legremekebb alkotása /kérkedik Holofernesz, a nagy hős/; nálam még hátra van a csatavesztés; én vagyok a tábornoki karban az egyetlen szűz. Szeretném, ha egy szép napon magammal szállhatnék ütközetbe, csak hogy lássam, ki az erősebb - én vagy én?"^

Irodalmibb sikon a commedia dell'arténak és Shakespeare bolondjainak hagyománya egyesül az abszurd dráma egy másik nagy előfutáránál, Georg Büchnernél /1813-1837/, a német nyelvű világ egyik legnagyobb drámairójánál. Büchner elragadó komédiája, a Leonce és Léna /1836/ az Ahogy tetszikból meriti mottóját:

Ó, bár bolond lehetnék!

Minden becsvágyam a tarka kabát...

/Shakespeare: Ahogy tetszik, II. 7. Szabó Lőrinc fordítása/

oOhann Nestroy: Judith und Holofernes, 3. jelenet. Sämtliche Werke, IV. Schroll, Bées 167. o. Szerk. Brükner és Rommel.

90