Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
Előszó helyett: a szerző magamentése
Különben is a színház csodálatos világ, de nem tiszteletreméltó, mivel maga is tiszteletlen. Nem tartja be és soha nem is tartotta be azokat az erényes és nemes szabályokat, amelyeket az irodalomtörténet, vagy a művészettörténet két és félezer évre viszszamenöleg minduntalan rá akar kényszeritenl, A színház ugyanis - európai fennállásának kétezerötszáz éve alatt - soha nem is gondolt az örökkévalóságra, megelégedett mindég a mindenkori mával, közönségének mindenkori, naprakész szolgálatával. Más művészetekben, irodalomban, képzőművészetben, zenében gyakran előfordult már, hogy egy-egy alkotó vállalta a meg nem értés mártiriumát, abban bízva, hogy az utókor majd megérti alkotásait. A színház alkotói egy-egy bukás esetén sohasem vigasztalhatták magukat az utókor megértésével, a bukást azonnal el kellett feledniük és másnapra uj alkotást létrehozni ok az azonnali siker reményében. Fennmaradására tehát soha nem gondolhatott a színház s talán mert éppen soha nem gondolt a fennmaradásra, azért tudott fennmaradni kétezerötszáz év utón is. Akik az öröklétnek | és az utókornak alkotnak, mindég gondosan megszervezik azt, hogy műveik fizikailag is ellen tudjanak állni az évszázadok, vagy esetleg az évezredek viszontagságainak. Nos, a színház e tekintetben is mindég könnyelmű volt: nem csak hogy beletörődött abba, hogy alkotásai lényegében lerögzithetetlenek, de| soha nem is kereste a módját annak, hogy alkotásai legalább megközelítő hitelességgel akárcsak a holnap számára is megőriztessenek. A színház mindég megelégedett az előadás végén felcsattanó tapssal - vagy a siker egy-egy korban éppen szokásos más megnyilvánulási formájával -, s a siker mámorában soha sem gondolt arra, hogy e siker egyben az alkotás elmúlását is jelenti, A jövőt a színház mindég csak a következő előadásban látta, s aki enynylre nem gondol saját távolabbi jövőjére - igazán nem csodálható -, hogy nem gondol múltjára sem. Így azután a színjáték kutatója minden más művészet kutatójánál lényegesen nehezebb helyzetben van. Valóságosan már nem létező műalkotások nyomába - igen gyéren fennmaradt nyomába - kell szegődnie s szinte detektivmunkát kell végeznie annak érdekében, hogy valamit is felderítsen az egykori színjátékok létrejöttének vagy lezajlásának körülményeiből. /Talán e munkamódszerbéli hasonlatosság és párhuzam enyhít valamit azon a nyilvánvaló illetlenségen, hogy mottónkat detektív regényből választottuk./ De ha már a detektivregénynél tartunk, e müvek gyakorlott olversója - és ilyen remélhetőleg jócskán akad tanulmányunk olvasói között is - tudja, hogy az igazán íjó detektív legfőbb jellemzője az, hogy nyomozás közben megpróbálja magát a tettes helyébe 8