Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

A romantika - pislákoló gyertyafényben

zi: "Egy szomorujáték hét felvonásban, a mannheimi National-Blihne számára a szerző, Schiller ur által újonnan feldolgozva.''^?*

Tehát a darabot nem öt felvonásban játszották, amint az a nyomtatott példány beosztása szerint várható lenne, de ezen túlmenően Is egyértelműen kimondja a szinlap, hogy a szerző a darabot kifejezetten a szinház számára átdolgozta! Az öt felvonás helyett hétben való játszása persze még önmagában nem kellett, hogy átdolgozást jelentsen, hiszen ennek igénye egyszerűen abból fakadhatott, hogy a darab tizenöt képét az adott szcenikai viszonyok között négy szünettel nem tudták megoldani. Bizonyára a színháznak olyan átdolgozási igényei is voltak a darabbal szemben, amelyek már nyilván a korábban taglalt kifejezőeszközbeli korlátokból fakadtak s amelyeket a színház gyakorlati szükségleteivel még tisztában nem lévő ifjú költő a dráma első, Íróasztal mellett készült fogalmazásában nem vett figyelembe. S hogy az átdolgozás idején ezeket megtanulta, s bizonyára a szinpadi kifejezőeszközök irányában igen nagy fogékonyságról tett tanúságot, ennek lehetett az eredménye, hogy a bemutató után nem sokkal a szinház állandó tagnak, feltehetően darab áttíolgozónak és perspektívájában rendezőnek szerződtette.

Arra tehát már van bizonyítékunk, hogy a könyvdrámákat színpadra át kell dolgozni, bár egyelőre ez a bizonyíték az átdolgozás mikéntjére és hogyanjára semmiféle támpontot nem ad. Mielőtt ilyen dokumentum után kutatnánk, érdemes azért az átdolgozás tényét és szükségszerűségét még néhány egykorú adattal alátámasztani. Az Írott és előadott dráma közötti különbözőségről Schiller még jóval későbben Is, második nagy drámairó periódusában - de még weimari rendezői tevékenysége előtt - többször és többnyire nagy keserűséggel ir. Még akkor is összeütközik benne a költő a szinpadi szerzővel, s még ekkor is hajlandó a kétszeres munkára: először az irodalom számára, azután a színpad számára fogalmazza meg darabjait.

Egyik levelében - 1797-ben -, miközben a WALLENSTEIN! Írja

éppen, Így kesereg Goethének: "Most, hogy a WALLENSTEIN második felvonásának szerelmi jeleneténél tartok, nem tudok szorongás nélkül gondolni a színpadra és a darab szinpadi rendeltetésére. Az egész mü felépítése megkövetelte ugyanis, hogy a szerelmet - nem annyira cselekmény révén, hanem inkább azáltal, hogy nyugodtan ragaszkodik önmagához és a szabadsághoz - a cselekmény többi részének /s ez nem egyéb, mint nyugtalan, tervszerű törekvés egy cél felé/ minden céljával szembeállítsam, és ezzel bizonyos emberi kört kiteljesitsek. De a szerelem ebben a minőségben nem színpad, legalább is olyan értelemben nem, hogy az a mi ábrázolási eszközeinkkel és a mi közönségünk szemében megállja a helyét. A költői szabadól