Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
A gyertyavilágitás által kényszerűen kialakított játékstílus jellemzői közül azonban ez még mindig nem a legfontosabb. Ha alaposabban végiggondoljuk egy-egy előadás lefolyását, sok más, igen érdekes megállapításra is juthatunk. Menjünk hát sorjában végig a szinészi kifejezőeszközökön, és nézzük meg, hogy ezek milyen hatásfokkal voltak alkalmazhatók az adott világítási körülmények között. A beszédet - első pillantásra -e körülmény nem befolyásolhatta, hiszen az hallható sötétben is. Tekintsük e tételt egyelőre elfogadhatónak s igy ezzel most még ne foglalkozzunk alaposabban. Nézzük meg előbb az arc- és szemjátékot, valamint a gesztusok hatáslehetőségeit. A színész arca nyilvánvalóan valamelyest is csak akkor látszott, ha - mint már említettük - közvetlenül a rivalda közelében állt, vagy ha a játék megengedte s kezében tarthatott valamiféle világi tó testet lámpást, fáklyát, gyertyát. Ezekkel ugyanis bizonyos fontos pillanatokban úgy manőverezhetett, hogy fényük közvetlenül megvilágíthassa az arcát. Persze ilyenfajta manőverre csak éjszakai jelenetekben adódhatott mód, s azokban sem mindig. Normális "nappali" világítás mellett tehát a rivalda közelében álló színész arca volt valamelyest megvilágítva. Ez a fénymennyiség - különös tekintettel arra, hogy a nézőtér sötét volt s igy a relativ fény valamivel nagyobbnak tűnt - talán elegendő volt arra, hogy még az arcvonások is felismerhetők legyenek, arra azonban már nem nagyon, hogy a finomabb arcjátékok is érvényesüljenek. Ezt a lehetőséget ugyanis két körülmény még gyengítette is. Az egyik az volt, hogy a rendelkezésre álló fényt, mint már mondottuk, teljes egészében alulról kapta az arc, meglehetősen meredek szögben, ami igen éles árnyékokat eredményezett. /Ezt, legalább a földszint első soraiban ülők szemszögéből nézve, némileg ellensúlyozta az, hogy ők .Is alulról látták a színész arcát./ A másik, ennél sokkal nagyobb problémát jelentő gyengítő tényező a gyertyaláng már többször felemlített pislákolása volt, sőt, a több gyertyaláng egyidejű, de egymással szinkronban nem lévő pislogása. A "pislogás" mértéke nem is lehetett kicsi, hiszen a színpadok - máig Is - építészeti adottságaik következményeképpen meglehetősen huzatosak, a léghuzat viszont a nyíltan égő gyertyalángot állandóan mozgatja. E mozgó fény viszont gyengíti a megvilágítást, mivel - egyfelől - saját mozgása mozgó árnyékrendszert alakit ki a megvilágított tárgyon, ez esetben a színész arcán - másfelől -, a megvilágított tárgy kontúrjait az ilyenfajta fény elmossa és határozatlanná teszi. 44
