Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
Mindebből viszont nyilvánvaló, hogy Ilyen körülmények között az érzelmek kifejezésének egyik legdöntőbb eszköze, az arc- és szemjáték, e kor színjátszásában aligha jöhetett komoly tényezőként számításba. Nézzük ezek után a gesztust. Egészen durva megközelítésben: a széles, egész karral végrehajtott gesztusok nyilván az adott világítási körülmények között is láthatók voltak, az apróbb, finomabb, kézzel, kézfejjel, csuklóval, vagy pláne az újakkal végzett gesztusok azonban már nem, vagy legfeljebb igen korlátozott mértékben. Tehát az eddig vizsgált két, alapvető színészi kifejezőeszköz közül az arcjáték és a finom, kis gesztus csak alig állt a színész rendelkezésére, viszont a nagy, karból jövő, széles gesztusok ilyen világítási körülmények között is hatottak. A gesztushoz kapcsolódik, de azért önmagában Is megvizsgálandó szinészl kifejezőeszköz a szinész színpadi mozgása, amely magában foglalja a helyváltoztatás nélkül végrehajtott testmozduiartokat csakúgy, mint a helyváltoztatásokat, Nos e téren is feltehetően hasonló lehetett a helyzet, mint a gesztusnál. Tudniillik a helyváltoztatás nélkül végzett apróbb mozgások és mozdulatok nem nagyon voltak láthatók, viszont a helyváltoztatással járó nagy mozgások és megmozdulások igen. Mindhárom eddig említett kifejezőeszköznek: a mimikának - ideértve mind az arc-, mind a szemjátékot -, a gesztusnak, valamint a színpadi mozgásnak a színjátékban és ezen belül a szinész alkotó munkájában kettős funkciója van, mindkettő szorosan összefügg az eddig még nem tárgyalt kifejezőeszközzel: a színpadon elhangzó szöveggel, a dikcióval. E kettős funkció közül az egyik a már említett kifejezőeszközök szövegkisérő szerepe, a másik viszont a viszonylag önálóbb jelentőségű szöveg közötti kiegészítő játék, A színészi alakítás szempontjából - kivált mai szemmel nézve — e kettős funkció nyilvánvalóan szorosan összefügg és lényegében egymástól elválaszthatatlan. Mégis ezúttal a kettőt külön kell vizsgálnunk, sőt, bizonyos fontossági sorrendet is kell közöttük felállítani, legalább is ami a romantikus színjátszásban való alkalmazásukat illeti. A szövegkisérő mimika és gesztus ugyanis lényegében ö n - k é ntelen kísérője a dikclónak, enélkül az ember az életben sem tud beszélni. Valójában ez automatikus funkció és akkor is kísérője az emberi beszédnek, ha a beszélő láthatóságának igénye egyáltalán nem is merül fel. Hogy egészen mai példát hozzunk, a mimika és a gesztus akkor is kiséri a színészi dikciót, ha történetesen egy rádióstúdióban, mikrofon előtt, a néző számára teljesen láthatatlanul, hangjáiékszerepet alakit a szinész. 45
