Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
zették be a harmadik szakaszt, amely már dallamában is nyilván izgatottan drámai hangvételű volt. E zenei anticipáció után jelent meg a színpadon, fenn a bércen, Wemi, a vadász, ám eddigre valószínűleg már valamennyi kulissza-mécsest eloltották. Ami az egyéb - részben zárjelben, részben a szövegben adott - instrukciókat illeti: ködöt valószínűleg már tudtak e korban is produkálni, csőben a színpadra vezetett vízgőzzel, s a "színen álfutó felhők árnyait" is valószinüleg tudták jelezni a kulisszák mögött lóbázott mécsesekkel, vagy fáklyákkal, időnként esetleg eltakarva ezeket egy-egy pillanatra. Mégis a vihar ábrázolására a rendező legfőbb kifejezési eszközei nem vizuálisak voltak, hanem verbálisak és akusztikusait. Egyfelől hangeffektusok: sűrűn ismétlődő mennydörgések /amelyekre vonatkozóan a jelenet során négy zárjeles instrukció utal/, másfelől pedig maga a dialógus, amely szintén igen plasztikusan érzékelteti a vihart. A jelenet első részének szövege, egészen Baumgarten bejöveteléig, szinte teljes egészében a kitörőiéiben lévő viharról szól. Például: Ruodi: Jenni, siess! Kösd ki a csónakot! Szürkül a völgy, tompán felbőg a bérc, A Mondakő felölti főkötőjét, Hideg szél fuj a sziklahasadékból, S mig észbekapnánk, itt lesz a vihar. Kuoni Jön az eső, révész. A nyáj mohón Legel. Kutyám kaparja már a földet. Wemi A halak felszöknek és lebukik A vizityuk. Készül a íergeteg.26. Mindebből, úgy gondolom, világosan látható, hogy a korabeli világítás lényegében komplikáltabb vizuális effektusok megvalósítására nem volt alkalmas, s ezért a rendezők - akik többnyire egy személyben színpadi szerzők is voltak -, vagy még inkább a színpadi szerzők, akik többnyire rendezők is voltak - mint azt Schiller esetében fentebb bizonygattuk - kerestek és találtak is olyan akusztikus és verbális kifejezőeszközöket, amelyekkel pótolni próbálták a hiányáé vizuális kifejezőeszközöket. Persze azért bizonyos vizuális effektusokat ebben az időben is tudtak produkálni, de ezek inkább a kuriozitás, az egyszeri szenzáció jellegével birtak s csak igen korlátozott mértékben voltak felhasználhatók drámai hatások keltésére, legfeljebb az előadás dekoratív értékeit fokozzák. Ezúttal Is érdemes erre vonatkozóan egy korabeli példát felidézni, ugyancsak Schiller rendezői gyakorlatából. 1803 végén, a TELL rendezői problémáival kapcsolatban Schil-40 »
