Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
1er terjedelmes levélben közli Ifflanddal a darabra vonatkozó irtszcenálási elképzeléseit, amelyben a Rütli-jelenettel kapcsolatban a következőket Írja: "MB. Ez a jelenet, amely holdfényes tájképként hat, a felkelő nap színjátékéval zárul; a legmagasabb hegycsúcsoknak ezért transzparenseknek kell lenniök, hogy az elején, elölről nézve fehérek legyenek s a végén, amikor a napfelkelte következik, hátulról vörösen meg lehesen őket világítani. Miután a hajneil Svájcban valóban egy pompás színjáték, a dekoratőr leleménye és művészete itt kellemes módon mutatkozhat meg."27. Ilyenfajta látványosságot tehát már e korban is tudtak csinálni és talán éppen Schiller találta ki a napfelkelte színpadi ábrázolásának e módját. /Ez azért valószínű, mert különben nem irta volna le a megvalósítás módját is, éppen Iffland számára, aki a kor egyik legjelentékenyebb és leggyakorlottabb német rendezője volt!/ E világítási effektus azonban csak öncélúan, önálló "színjátékként " hathatott - nem véletlenül aposztrofálja Schiller is igy -, mivel ahhoz, hogy e világítási trükk, a rendelkezésre álló fényerővel a nézőtéren látható, sőt hatásos lehessen, a játéktérnek teljes sötétbe kellett borulnia. Ez esetben viszont csak olyankor volt alkalmazható, amikor a színpadon semmiféle akció nem folyt le. E néhány példán keresztül bizonyos képet alkothatunk magunknak a romantika korszakának inszcenálási lehetőségeire vonatkozóan, s ezen ismeretek birtokában sok mindent megérthetünk e drámai stilus - mai gondolkodással egyébként érthetetlen - drámaszerkesztési sajátosságaiból. E drámaszerkesztési sajátosságok egyik legfontosabb jellemzője tehát az, hogy a romantikus színpadi szerző a kor lehetőségeinek korlátozott volta miatt nem ábrázolható színpadi látványt az esetek többségében részben hanghatásokkal, részben pedig leiró tirádákkal, vagy szerencsésebb esetekben a dialógusba ügyesen beleszőtt illusztratív szövegekkel volt kénytelen helyettesíteni. Az ilyenfajta szövegrészek tehát egy bizonyos szükségállapot szülöttei s létjogosultságuk a szükség megszűntével, tehát a világítási lehetőségek nagyobb mérvű bővülésével, meg is szűnik. Ezzel kapcsolatban érdemes egy igen érdekes dokumentumot alaposabban megvizsgálnunk. 1881 októberében, amikor már Európa minden jelentős színházépületében gázzal világítottak, sőt, néhány helyen, ha még igen primitiv fokon is, de már a villanyvilágitást is alkalmazták, Pesten járt az akkor már világhírű meiningeni színtársulat. E társulat annak köszönhette hírét, hogy a színpad naturalizálásával és főképp a történelmi korok naturálisán korhű színpadi ábrázolásával forradalmat vitt végbe a romantikus hangvételű és kifejező eszközü európai színjátszásban. Színpadjukon a történelmi és régészeti szem-41
