Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
A romantika - pislákoló gyertyafényben
játszódó képek esetén legfeljebb az amúgy is kevés fényt lehetett még tovább csökkenteni, plusz az illúziót a színre hozott naturális világítótestekkel - lámpásokkal, égő gyertyával, fáklyával stb. - fokozni. Ennyi tehát a diszletmegvilágitási lehetőség a romantika korában. Ugyanakkor azonban a kor nézője a színpadon a konkrét, lényegében naturális képi ábrázolást követelte. A közönségigény és a rendelkezésre álló technikai lehetőségek között tehát bizonyos - nem kis - ellentmondás volt jelen. Ezt az ellentmondást bizonyára ismerte a kor valamennyi drámaírója is, kivált, ha drámairól tevékenységén kivül színházi rendezé. sei Is foglalkozott, mint például Schiller. Schiller tehát minden bizonnyal ismerte ezt az ellentmondást s igy nyilvánvalóan meg is próbálta feloldani és drámaírói tevékenységében olyan dramaturgiai megoldásokat alkalmazni, amelyek segítségével ezt az ellentmondást részben, vagy egészben elkerülheti. Nézzünk egy konkrét példát. Az 1804-ben, tehát már weimari rendezői tevékenysége idején Írott TELL VILMOS első felvonásának, első színében például, mai szemmel nézve, olyan világítási—szcenikai igény van - a vihar kitörése és tombolása -, amely mai eszközökkel és technikai berendezésekkel igazán nem jelent különösebb szcenirozási problémát, de az említett világítási körülmények között megoldhatatlannak látszik. Miért irt akkor a rendez ő Schiller, drámájában ilyen, a kor színvonalán megoldhatatlannak látszó jelenetet, hiszen a drámát neki magának kellett színpadra állítania s igy igazán érdeke lehetett a maximális színi hatás s énnek következménye: a siker. Eredményre, úgy gondolom, hogy nem akkor jutunk, ha azt vizsgáljuk, hogy miért irt ilyen jelenetet Schiller, hanem akkor, ha azt vizsgáljuk, hogy e jelenetet hogyan irta meg. Ugyanis Schiller e vihart kitünően tudta ábrázolni, csak éppen nem szcenikai, hanem dramaturgiai eszközökkel. A szövegkönyv1®* szerint az első felvonás első szin hosszabb instrukcióval kezdődik. Schiller részletesen leírja a színhelyet: "A VierwaLdstatti-tó magas, sziklás partja, Schwyzcel szemben. A tó öble belenyulik a szárazföldbe, a part közelében kunyhó, halászfiú ring egy csónakban. A tavon át Schwyz napfényben ragyogó, zöldelő hegyi legelőire, falvaira és tanyáira látni. "A nézőtől balra a Haken felhőövezte csúcsai láthatók, jobbra a messzi háttérben havasok.” Ennyi a színhelyre vonatkozó instrukció. A korábban már megvizsgált színpadtechnikai lehetőségeket figyelembe véve, a tó-tulparti táj nyilván teljes egészében a háttérre volt festve, mégpedig úgy, hogy a háttér alján már az innenső par-36
