Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)
Előszó helyett: a szerző magamentése
két, nem ismerték a nyelvet, amelyen írtak e jelekkel. Persze bizonyos, nem is kis erőfeszítések árán, e téren is előrejutottak: a jelek csoportosításából szóképeket kombináltak, a vizsgált feliratok számának növelésével e szóképek összehasonlításából és egymáshoz való viszonyukból már az egyiptomi nyelv szerkezetére, nyelvtanára, fejlődéstörténetére is tudtak következtetni. Egyet azonban - teljes egyértelműséggel - mind a mai napig nem tudtak kideríteni: azt ugyanis, hogy e grammatikájában és szókészletében már bizonyos fokig ismert nyelv hogyan hangzott annak idején. Hiszen az egyiptomi Írás, miként például a héber, vagy az arab is, csak a mássalhangzókat jelölte, a magánhangzókat nem. Ramses fáraó neve hieroglifákkal például igy fest: rmss. Az egykorú beszélt nyelv hangzásának kutatása tehát még az irásfejtésnél is sokkalta bonyolultabb feladat, de a régészet kutatói ettől sem riadtak vissza. 4. Úgy gondolom, hogy ezek után már nem kell különösebben megmagyaráznom az olvasóknak e látszólagos kitérő célját. Hiszen a hasonlóság igazán szembeszökő az Írás- és beszédfejtők munkája és az egykori színjátékok kutatójának munkája között. A színjáték történetének tanulmányozása ugyanis valójában ugyanilyen fajta problémákkal állítja szembe a kutatót: ma már nem élő népek, vagy letűnt korok, a maguk anyagi valóságában már nem létező szinjátékait kell rekonstruálnia, konkrét tárgyi emlékek és "töredékek” alapján ugyan, amelyekből azonban az egykorú színházi "nyelv" hangzását kikövetkeztetni nem könnyű feladat. Persze e "töredékek" között igen szép számmal találunk drámákat, amelyeket az egykori színházakban előadtak, de könyvünk egész gondolatmenetével éppen azzal az évszázados tévhittel szeretnénk szembefordulni, amely szerint az egykorú dráma azonos lenne az egykorú színjátékkal, vagy legalább is lényegében azonos lenne azzal. A színjáték összetett művészet, amelynek legtöbb alkotóelemére vonatkozóéin a történészek által legjobban becsült Írásbeli forrásanyaggal nem rendelkezünk. Ilyen esetekben a történettudomány is egyéb forrásokat keres, egy-egy kor "szóra bírható" anyagi maradványait. Természetesen az anyagi maradványok látszólag nem olyan "beszédesek", mint az Írott források, de ha megfelelő módszereket találunk a nem-irott források "kivallatására", igy is igen figyelemreméltó eredményekre juthatunk. Könyvem elsősorban e "vallatási" módszereket kutatja és vizsgálja. Ennek érdekében elsősorban olyan irányban kell alaposabb vizsgálódásokat folytatni, amely irányban a színjáték, mint önálló 16
