Katona Ferenc: Szabálytalan színháztörténet. I. - Korszerű színház 93. (Budapest, 1967)

Miért játszott három színész hét szerepet?

Nos, e feltételezés igen valószínűnek látszik, ámbár nincs rá semmiféle bizonyíték, /igaz, hogy nincs az ellenkezőjére sem!/ Viszont igen nagy mértékben valószinüsiti a feltételezést az a körülmény, hogy - legalább is Euripidész korában - amikor már modem lélektani fordulatok is jelentkeztek a jellemábrázolásban, mint éppen az előbb idézett jelenet, amelyben Médeia hízelgésével megtéveszti a férjét, az ilyenfajta lélektani fordulatok már változatlan maszkkal szinte eljátszhatatlanok. E kérdés megoldására is érdemes volna célratörő kutatásokat folytatni.

De, miután ez egyelőre nem bizonyított tény, vessük el a cserélhető maszkok elméletét, és keressük tovább, másutt, a színész jellemábrázolásra alkalmas kifejezőeszközeit. Az eddig vizsgáltakon kívül már csak egyetlen megvizsgálatlan terület maradt: a színészi gesztus és a mozgás.

A színészi gesztus, mozgás, tartás stb. á 1 t a Iában szintén alkalmas eszköz a jellemábrázolásra, de inkább csak mint a beszéd és az arcjáték kiegészítője. Nos, akkor a görög színjátékban bizonyára nagyobb jelentősége kellett legyen a gesztusnak és a mozgásnak, mint egyéb színházi struktúrákban: hiszen az arcjáték egyáltalán nem, a beszéd jellemzési lehetősége pedig - legalább is a hangot illetően - alig létezett.

Vizsgáljuk meg, hogy milyen gesztus- és mozgáslehetőségek állanak fenn az antik színházban. Tudott dolog, hogy a hatalmas nézőtér miatt a színész nemcsak az arcát takarta el maszkkal, hanem testét is fel kellett nagyítania. /Amit egyébként Írott forrásokon túl, az ismert antik maszkok hatalmas mérete is igazol!/ Testét pedig csak úgy nagyíthatta fel a színész, hogy ruháit alaposan kitömte és koturnust hordott. Ezek az eszközök viszont - minden különösebb bizonygatás nélkül is - nyilvánvalóvá teszik, hogy hallatlanul akadályozták a színészt, mind a mozgásban, mind pedig a gesztusban. Ugyanis ismét az öblösitő hangerősitő analógiájával állunk szemben: felnagyíthatták ugyan ezek az eszközök a mozgást és a gesztust, de ennek ellentételeként megfosztották a finomabb ámyalási lehetőségektől, sztereotippá és sematikussá tették azt. Ez esetben viszont ismét az a lehetőség kerül előtérbe, hogy - hasonlóan a jelmezekhez és a kellékekhez - a mozgásnak és a gesztusnak is volt e korban egy s t i- 1 izált nyelve, jelrendszere, amely a valóságos mozgástól és gesztusoktól eltérő módon ugyan, de alkalmas volt jellemek és lelkiállapotok ábrázolására.

Ennek bizonyitására ismét nincs konkrét adatunk, de szükségessége legalább is nagyon valószínűnek látszik. Persze a filológusok tudnak ezzel szemben ellenérvet is felhozni, példának okáért azt, amit Arisztotelész az "utánzásról" irt, kivált az "előadó testmozdulataival" kapcsolatban.^^* Ez azonban a kérdés érdemi eldöntésénél nem igen eshet a latba, hiszen már az előző fejezet

124