Praagh, Peggy van - Brinson, Peter: A koreográfia művészete - Korszerű színház 92. (Budapest, 1967)
III. rész: A koreográfus munkatársai
Az alkotói "hozzáállás" szempontjából mindkét művészet szubjektív. Mindkettő a művész szellemében felraktározott vizuális élményeket szintetizálja. E szintézis sikere mindkettőnél a művész válogató munkájában megnyilvánuló fantázia és érzékenység színvonalától függ. Mindkettő térbeli művészet. "Akár a hasonlóság megteremtésére, a színek egymáshoz való elegyítésére,fényéé árnyék játékára törekednek, akár az alakok csoportosítására, és elrendezésére, miközben tetszetős pózokba állítják és jellemmel, élettel, kifejezéssel ruházzák fel őket - mindkettejük előtt ugyanaz a cél lebeg. Ám a koreográfia ugyanakkor időbeli művészet is és ezért a színpadon ez a művészet kapcsolja össze a zenét és a tervezést. A zenét, az idő művészetét és a festészetet, a tér művészetét a ritmus és a mozgás mindkettőben meglévő tulajdonságai rokonitják. Ám a ritmus és a mozgás alapvető tulajdonsága a táncnak is. A zenei ritmus hangsúlyok, ütemek és frázisok sorozatából áll; nem más, mint az a fejlődésérzet, amelyet a hangjegyek pontos t dőtartamában beálló parányi változások hoznak létre. A festészeti ritmus, vásznon vagy szinpadtervben, bizonyos formák és színek ismétlődéséből áll, amelyek ily módon a szem számára öszszefüggő, egységes látványt nyújtanak és ezáltal stimulálják. Mint ahogy a zenei ritmusok lehetnek lassúak vagy gyorsak, úgy lehetnek lassúak vagy gyorsak ezek a szin- és formabeli ismétlődések is. Az általuk keltett élvezet nem azonos azzal az élvezettel, amelyet egy szinpadterv ábrázoló értéke fakaszt. A ritmus élvezete az ember legősibb ösztöneihez kapcsolódik. A zenei mozgás, vagyis a tétel/magyarban vissza nem adható szó'játék; az angol nyelvben ugyanis a "movement" szó egyaránt jelent mozgást és zenei tételt. - A ford./ egy nagyobb zenemű alapvető és önálló része; általában minden ilyen tétel tempóját külön meghatározzák. A festészeti mozgás - akár festményen,akár a szinpadtervben - a kompoziciós vonalak mozgásából áll; ez irányitja a közönség tekintetét és a műnek egységes hatást kölcsönöz. /x' Hoverre, i.m. 35- o. 71
