Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)
A rendezői elgondolás kialakításának útján
ellenkezőleg, azért tartottuk helyesnek, mert a néző észre sem vette az előadás során. Ezt a megoldást nem kápráztató felfedezésként hoztam fel, hanem egyszerű alátámasztásául annak, hogy ha a rendező gondolatmenete és fantáziája a megszokott sablonokat követi, akkor már az első szakaszában megköti önmaga kezét, megfosztja magát a színdarab helyes színpadi megoldásának lehetőségétől. Meg kell tanulnunk, hogy az elgondolás keletkezésének idején ne hagyjuk,hogy a rutin guzsbakösse képzelőerőnket; engedjünk szabad szárnyalást fantáziánknak. Melyek azok az eszközök, s vannak-e egyáltalán eszközök arra, hogy ezt a természetes kívánságot természetes eszközökkel oldjuk meg, s azt mutassuk meg a nézőnek,amit szeretnénk, ne pedig az történjék, hogy a folyamatot mellőzve rögtön az eredményhez jutunk el. Ezek az ösvények még töretlenek, ezért a magam gyakorlatából hoznék fel néhány példát. Milyen eszközökkel harcolok a sablon, az agyamban születő banális koncepció ellen? A banális első koncepció elleni harc egyetlen módszere az, hogy fantáziánkat, a drámai mü formai megoldásait mellőzve, nem a jövőbe, ne a rendezendő előadásra irányítsuk, hanem a múltba, arra az életre, amelyet a drámaíró ábrázolt. Azaz ne arról gondolkozzunk, hogy milyen lesz, hanem arról, hogy milyen volt. A múltba való visszalépés bizonyos pszichológiai impulzust, lökést ad képzeletünknek. Érdekes, hogy minél tapasztaltabb a rendező, annál nehezebb ezt megtennie, miután látomása merészebb a gyakorlatlanabbaknál, és önmagától, hívatlanul merül fel képzeletében,miután művészi gyakorlatában már sok analóg, hasonló eset fordult elő. Látomása az előadás sikján bomlik ki, már be van zárva a szinpad,a portál keretei közé. S már a kezdet kezdetén megsemmisül a művészi képmás fo- 78 -
