Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)
A színház és a film
dltfi magasság érzetét keltheti, a veszély illúzióját teremtheti meg, miközben a színészeket az égvilágon semmi nem fenyegeti. Ha viszont a színház kerül ilyen feladat elé, akkor négy-öt méter magasra kell felállítani a színészeket. Számos példa hozható fel arra, hogy a színház művészete természeténél fogva naturalisztikusabb, mint a film. Hol találkozunk több képzeletszerüséggel? Chaplin filmjeiben, amelyek a bűvészkedés, bohóckodás, túlzás és liraiság meghökkentő párosulására épülnek, vagy pedig a színházban, amely egyetlen rács árnyékával oldja meg a börtönt s egyetlen gázlámpával az utcát? A montázsnak, beállításnak, elsötétülésnek, közelképnek és sok más film szakkifejezésnek egyenes és átvitt értelme, technikai jelentése van. A montázs eszközei eltérnek a színházban és a filmben. A felnagyítás eszközei is eltérnek egymástól. Az elsötétülést és az áttünést a színház és a film a maga sajátos eszközeivel, a maga nyelvén oldja meg, ugyanúgy, ahogy a regényiró szavakkal, a festő fénnyel és szinnel,a zeneszerző hangokkal és ritmusokkal él. A vágás, az áttünés és a párhuzamos montázs a film specifikus, a nézők által megszokott jegyei, igen sok film nélkülözhetetlen elemei. A panoráma, a kocsizó felvevőgép ugyanolyan megszokott a filmben,mint a szinváltozás a színházban. De amint a közelítésre és távolodásra, a panorámázásra a színház tesz kísérletet - a megszokott módszer szokatlanná,a mindennapi újjá, a technikai fogás képzeletszerüséggé válik. A nézővel a legkülönbözőbb egyezményes jelekben állapodhatunk meg. A mai néző a legbonyolultabb játékszabályokba is belemegy. Feltételezem, hogy a megszokott színházi megoldások szintén rendkívüliek, újnak, frissnek hatnának a mozi vásznán. Csupán egy a fontos: ne vigyük át közvetlenül az egyik művészet technikai megoldásait a másikba.- hl -
