Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

A rendező munkája a színésszel

A próba utáni elégedettségem vagy elégedetlenségem gyakran azzal függ össze, hogy mennyit beszéltem. Ha so kát magyaráztam, ez azt jelenti, hogy szavakkal takargattam azt, hogy magam sem tudom, mit akarok az adott jelenetben.

A Nagy Drámai Szinházban a Félkegyelmű utolsó jelenetét próbáltuk - Miskin megőrűlésének bonyolult, tragikus jelenetét, azután, hogy Rogozsin megölte Nasztaszja Filippovnát. Hogyan vezessem el a színészt ide? Természetesen itt sokat lehetne beszélni Miskin betegségének sajátosságairól, arról a pszichológiai állapotról, amelyben a tragikus események felboritják lelki egyensúlyát. Mi más utat választottunk. - Azt javasoltuk a színészeknek: most pedig játsszatok úgy, mintha ez a legtermészetesebb, legmindennapibb eset lenne, beszéljétek meg, beléphet-e ide valaki stb. És a darab általános összefüggéseiben ez az egyszerű beszélgetés félelmetes hatást keltett.

Nem helyes a színészt elmélkedésekkel túlterhelni. Ezt gyakran hagyjuk figyelmen kívül, minden részletet roppant részletesen elmagyarázunk és ezzel mi magunk fojtjuk el azt, hogy kialakuljon képzeletében a jelenet lüktetése, amely nélkül pedig soha nem jut el a színészi feladat megoldásáig.

Nem szeretném, ha ez a tételem fegyvert adna azoknak a rendezőknek kezébe, akik az előadáson végzett munkájuk lényegét a külső tényezők megszervezésében látják. Amikor azt mondom, hogy a rendezőnek meg kell adni a színész számára a helyes fizikai cselekvést, nem arra gondolok, hogy a rendező jogát korlátozzuk, s csupán arra adhat utasítást a színésznek, hogy jobbra tegyen-e egy lépést, vagy balra, közelebb lépjen-e partneréhez vagy leüljön-e a székre.

Egy példa az általam rendezett Szemjón Kotko cimü operából. A zenemű egyik legerőteljesebb jelenete az a rész, amelyben Ljubka szeme előtt lövik le a németek sze- 150 -/