Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

A rendezői elgondolás megvalósítása

Ebben az epizódban a cselekmény, a körülmények és a szinészi játék szűkszavúságára, tömörségére törekedtünk. Két ember a cellában. Héhány szó. Kincs egyetlen fölösleges mozdulat sem. A néző előtt fegyvertársak állnak, akik szavak nélkül, fél pillantásból megértik egymást.

De a következő jelenethez, amely ugyanebben a cellában játszódik le, már a szinházi kifejezőeszközök egész tárházára szükség volt, hogy Fucik börtönéletének legerőteljesebb, legfényesebb epizódját, május elsejének megünneplését bemutathassuk.

A színpadon változatlanul a cellát látjuk.Két fogoly tartózkodik benne: Fucik és Pesek, az öreg tanitó. Arról beszélgetnek, hogy ma van május 1., a proletariátus harci erőinek szemléje, és elhatározzák, hogy a nagy ünnepről itt, a börtönben is megemlékeznek.

A szinpadi cselekmény központja a cella ablaka, amelyből gazdagon árad a napfény.

Arra törekedtünk,hogy a nézőben olyan illúzió ébredjen, hogy a börtönudvarban reggeli sétára gyülekező foglyok valamennyien Fucikot keresik tekintetükkel a börtön ablakán át. Arra törekedtünk, hogy a nézőben, aki csak két, börtönablakhoz tapadó embert lát, reális érzés támadjon, hogy ott lenn, a számára láthatatlan udvaron, hatalmas, számlálhatatlan embersereg gyűlt össze, akiket bebörtönöztek, de akiknek nem törték meg szellemét.

Amikor ez az illúzió kulminációs pontjára ért, először halkan, bátortalanul, majd mind szabadabban, végül pedig hatalmas erővel felzengett az Internacionálé. Szétnyíltak a börtönfalak, a néző látta a cellák ablakait, a foglyok kezében felröppenő vörös kis kendődarabkákat.

Mindez szinpadi kifejezőeszköz: a színpadkép, a világítás és elsősorban a zene a koncepció feltárását szolgálta. Felzengett a zenekar és Fucik végszava után a dallamot az Internacionálét éneklő hangok kórusa kapta fel. A himnusz hangjai egyre erősödtek. Börtönőrök kiáltásai- 121 -I