Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)

A műfaj

szerét. Ezzel a kulccsal kivántam felnyitni a Barbárok minden jellemét. Útközben hol egyszerűbbről bonyolultabb feladatok vártak rám.

Gyakran találkoztam például a színpadon Monahov figurájának egyaikuan tragikus értelmezésével. De ha megfeledkezünk arról, hogy Monahov a helyi tüzoltózenekar vezetője,a vidéki város társasági életének lelke, "arisztokratája", ha megfeledkezünk arról, hogy feleségét büszkén nevezi a város legmegközelithetetlenebb és legexotikusabb asszonyának, akkor az alak komikus elemeinek mellőzésével a figura dramaturgiai megoldása nem tárja fel teljesen Gorkij elképzelését.

Vagy nézzük a legbonyolultabb esetet - Cserkunt. Az ő alakjában az a legnevetségesebb, hogy az erejét fitogtató, minden elavultnak hadat üzenő emberről kiderül, hogy bárgyú, lelkiekben szegény, s antihumanizmusa, az emberekkel szembeni közönye miatt viszolygunk tőle.

Ha egyszerűen csak durvának, metszőén élesnek mutatjuk be Cserkunt, mi marad az alakból? Egysiku figura. Ezt pedig a goxkiji mü nem tűri. Cserkun gyengeségét erejében kell keresnünk. A színdarab ezt igen pontosan oldja meg: Cserkun nagy határozottságot árul el Dunyka gyámoltalan férjének elűzésénél, de teljesen megsemmisül Monahova ereje előtt. Cserkun a látszólagos erő és a belső gyengeség kombinációja.

Figyeljék meg, hogyan vezeti félre Gorkij a nézőt. Ha Cserkun alakjának felépítését vizsgáljuk, felismerhetjük, hogy a harmadik felvonás közepéig Cserkun abszolút pozitiv hős. Semmit nem vethetünk a szemére. És csak egyetlen figyelmeztető jel van /mint Csehov Natasájánál a zöld őv/ - durva a feleségével. S milyen váratlan oldaláról mutatkozik be ez a figura a negyedik felvonásban!

A műfaj meghatározása segitséget nyújt annak gyakorlati megközelítéséhez, amit az érzelmek színpadi természetének nevezünk. Ennek^eléréséhez több ut vezet, s ne-102 -