Tovsztonogov: A rendező hivatása - Korszerű színház 88-89. (Budapest, 1966)
A műfaj
aak be a rendező és a színészek ismeretei, benyomásai, életérzései az előadásba, igy tölthetik ki hassa1-vérrel a szerző szövegét, s gazdagíthatják a szerzői látomást... Az élet diktálja, sugalmazza a rendezőnek az adott darabhoz illő, szükségszerű, sőt egyedül lehetséges játékfeltételeket, másként szólva a kifejezőeszközöknek oly válogatási elvét, amely meghatározza a választott jelzésrendszer realizmusának fokát. Sajnos gyakran láthatjuk, hogy a rendezők a szerzői szemszöget figyelmen kivül hagyva, saját "látomásaikkal" gazdagítják a darabot. Még emlékszem olyan előadásokra, amelyekben a rendezői és az irói életfelfogás szöges ellentétben állott egymással. így történhetett meg, hogy a Revizor cselekményét áthelyezték Pétervárra, igy ábrázolhatták Csackijt hol dekabristának,hol pedig liberális fecsegönek, Karandisev pedig Jeszenyin verseit olvasgatta... A szerző néha nem fejezi ki nyíltan és kategorikusan nézeteit, a rendező feladata, hogy "megfejtse" őket. Más esetekben az iró egyenesen és publicisztikai hévvel, szenvedélyesen tárja a világ elé az emberekről, tényekről, eseményekről alkotott véleményét és a rendező "tompítani" kívánja egyenesvonaluságát. A szerzőt közömbösen hagyják a mindennapi élet részletei, a cselekmény színtere, a rendező ezt a színdarab gyengéjének tartja és "pontosabbá teszi" a körülményeket. És forditva, a szerző apróságokon keresztül mutatja be az életnek egy nagy igazságát, a rendező viszont "felnagyítja" e részleteket. A rendezők rendszerint mindezeket a műveleteket a legjobb szándéktól vezérelve hajtják végre,gyötrik agyukat, hogy a szerző "tompításra" vagy "kiszélesitésre" szorul-e, "mélyíteni" kell-e vagy "felemelni", "leleplezni" vagy "elrejteni". Ha a rendező mindenben a szerzőt követi, ez napjainkban művészi tehetetlenségnek számit. A szerző nyomon követése szégyenletes dologgá vált.- 93 -
