Wekwerth, Manfred: Változó színház - Korszerű színház 86. (Budapest, 1966)

Politikus színház

ellenség szeme is, amig már a legmélyebb sötétben is látott, és a távcsőnél pontosabban, fáradság nélkül tudta felkutatni a legtávolabbi dolgokat. Kalandos formák, sokféle alakzatok szégyenitik meg mindazt, amit emberi agy kitalálhat. A remeterák például minden sllgérnek ki lenne szolgáltatva. Igényes finnyássággal választ ki tehát magának egy régi, nagyságban megfelelő kagylóhéjat és páncélba öltözteti páncélnélküli testét. Most biztonságban van, de mozdulatlan. Ismét veszélyeztetett. Idegen védelemre van szüksége. Ezt a védelmet a mérget lövellő tengeri rózsa biztosítja számára. Mindent megöl, ami közelébe kerül, kivéve éppen a remeterákot. Türelmesen hagyja, hogy az állat csipegessen belőle és átültesse őt a mozdulatlan héjra, hasznot hajtő életszövetséget kössön vele (szimbiózis).

Természetes kiválasztódásnak nevezi Charles Darwin ezt a fejlődési folyamatot, amely szakadatlanul növeli, specializálja az állatok alkalmazkodási képességét, uj, ellenállóképes fajtákat hoz létre és könyörtelenül megsemmisít minden megállást a természetben. Ezekben a körökben az ember - kiszakítva az emberi világból - a legutolsó semminél is kevesebb.

"Meztelen, ösztön nélküli állatként szemlélve, az ember a legnyomoruságosabb lény. Nem létezik itt semmiféle veleszületett sötét hajlam, ami létfenntartása és üzletei érdekében a maga elemébe s hatókörébe vonná; nincs szaglás és nincs szimat, ami, éhségét csillapítandó, a zöld növényzetre vezeti; nincs vak mechanikus tanítómester, aki fészket épit számára... Bármilyen élénken kiszínezett kép is ez, az emberi kép mégsem ilyen; ez csak felületének egyik oldala... Ha értelem és megfontoltság fajtájának természeti adottságai, azonnal meg kellene nyilvánulniuk, mihelyt nyilvánvalóvá vált, hogy érzékszervei gyengék és siralmasan szűkölködik. Az ösztön nélküli, nyomorúságos teremtmény, aki oly elhagyatottan került ki a természet kezéből, az első pillanattól kezdve a szabadon cselekvő, eszes teremtmény is volt, akinek segítenie kellett önmagán és csak úgy segíthetett, ahogy tudott. Mindaz, ami mint állatnál hiányként és szükségletként jelentkezett nála, sürgető alkalom volt,hogy minden erővel emberként mutatkozzék." Ezt mondja Herder A nyelv eredete cimü Írásában. Hiányokban szenvedő lényként magyarázza az embert, aki azonban éppen ez okból arra: kényszerül, hogy "értelmet" mutasson fel és "megfontoltságot". Herder nagy reális megfigyelésének egyetlen bökkenője van. Az értelem feltételezi, hogy van valami, ami megérthető. Az értelem tükör. Akkor hát mi az a dolog, ami által az ember embernek tudhatja önmagát ? Mi fajtájának az az egyszer is égé, ami állatként jelentkező hiányaiból fakad? Hol van az állatból emberré történő ugrás?

Térjünk vissza elidegenitési effektusunkhoz, amivel a homo sapienst a vadonba Űztük, hogy "idegen" környezet tegye világossá, mi mindent nem tud. Talán az elidegenitési effektus segítségével rájövünk, mit tud és mi teszi őt, szemben az állattal, emberré. Növeljük - az érthetőség kedvéért - az időbeli távolságot. Menjünk vissza a harmadkorba. Valami emberhez hasonló, majomhoz hasonló lény mászkál itt. Hosszú időn át tartó fáradozással értékes tulajdonra tett szert - a kézre. Csodálkozva látjuk, hogy ez valami botot ragad, ha úgy jobban elérheti a zsákmányát; követ ragad, ha ellenség fenyegeti. De csak addig ragad botot, amig szeme előtt a zsákmány, csak addig fog kö- 31 -