Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)

I. Felsenstein zenés színháza

mindnyájan már csak monológokat énekelnek. Azt mondanám: némán énekelnek. Noha átölelve tartják egymást, de amit ebben a pillanatban éreznek, azt nem ők maguk énekelik. Azt, szétfoszló felhők közt, a mennybolt énekli. Ők egészen csendben vannak és hallgatják azt, ami bennük énekel. Ez a lényege ennek az ensemble-zenének, amely átmenet nélkül torkollik az énekesek meghajlásába.

Hogy ez a zenés-szinházi rendezés olyan jelenetekre is alkalmazható, ahol nagyon sok személy van a színpadon, az egyike a Komische Operben végzett munka olyan eredményeinek, amelyek büszkeséggel töltenek el. Sikerült bebizonyítanom, hogy a tömegrendezésnek nincs szüksége arra a diktatórikus parancsolási stilusra, amelyet korábban magam is alkalmaztam. A koreográfiái részt természetesen gondosan elő kell késziteni és pontosan ki kell dolgozni; de, mint a partnerek találkozásánál, itt is fellép az az eset, amikor - a térrel való gazdálkodás korlátái közt - inkább a rögtönzés felé hajlok. Ez csak akkor lehetséges, ha olyan iskolázott eszközzel rendelkezünk, amilyenné a Komische Oper kórusa az évek folyamán vált.

így a Varázsfuvola első felvonásában a nagy kórusjelenetet Sarastro megjelenéséig egyáltalán nem tanítottam be. Az emberek a színpadon ültek, és én elmeséltem nekik, kicsoda Sarastro,milyen viszonyban állnak hozzá, most honnan jön és honnan jöttek ők. Ez fél óra hosszat tartott. Azután azt mondtam: "Most játsszátok ezt el nekem." ügy játszották el, hogy csak három apróságot kellett helyesbítenem; elismételtük és feljegyeztük; egy óra alatt készen volt az egész.

Ha egy próba túlságosan megreked az engedelmeskedésben, akkor néha szándékosan ostoba kérdéseket teszek fel, vagy szándékosan hibás utasításokat adok, hogy ellentmondást keltsek és ezzel az énekeseket vagy a kart önálló tevékenységre késztessem. Ez az aktivitás ismételten megóvott engem saját tévedéseimtől. Emlékszem egy jelenetre,- 51 -