Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)

I. Felsenstein zenés színháza

éreztem a szakkifejezésekkel szemben. De számtalanszor elolvasom a partitúrát vagy a zongorakivonatot; közben mindig újra meg újra eljátszatom magamnak. És természetesen, amilyen gyakran csak lehet, ott vagyok, amikor a próbavezetők vagy a korrepetitorok az énekesekkel dolgoznak. Arra is nagy súlyt helyezek, hogy a korrepetitorokat - mindig többen vannak, többnyire nagyon fiatalok - kezdettől fogva belevonjuk a munkába, tehát mér abba is, amit a mü "elolvasásának" nevezünk: nemcsak jó zongoristák ők, semmiképpen sem kottamagoltatók, hanem színháztól megszállott muzsikusok, akik részben már maguk is vezényeltek előadásokat. Éppen mivel az első megbeszéléstől kezdve beavattuk őket mindenbe, többet segíthetnek az énekesnek, mint a karmester, aki nem vett részt az előkészítő munkálatokban vagy nincs eléggé tájékoztatva.

Az ének eredete

Bizonyos mértékű pátosz nélkül nem lehetséges ének a színpadon. A lényeg az, hogy a hamis hangzási pátosz helyébe az kerüljön, amit én "szellemi pátosznak" neveznék. Az ének felfokozott kifejezésmód, amelynél a fokozódás mozzanata független a dinamikus értéktől, vagyis a hallgatásban is megnyilvánulhat. A felfokozott kifejezésmód a legnagyobb koncentrációval éri el a szublimálás fokát. Ilyen koncentráció azonban csak konkrét helyzetből fejlődhet ki, a cselekmény egy adott szakaszából, amely csak ezt az egyetlen kifejezési lehetőséget engedi, úgy ahogyan azt a zeneszerző hangjegyekbe foglalta.

A színpadon énekelő ember kilép a hétköznapból, de nem az életből. Legelemibb impulzusa a pásztoréhoz hasonlítható, aki jódlizással könnyit a lelkén. Nem valamilyen meghatározott jódlival, amilyet már egyszer hallott, hanem úgyszólván valami ős-jódlival. Az igazán eredeti mindig spontán. De jól tudom, az eredetiségre nincs szótárunk. Csupán ismétlésekből van óriási készletünk. Tudjuk, hogy- 41 -