Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)
I. Felsenstein zenés színháza
ismétlések, és ez a tudat képessé tesz bennünket arra, hogy az ismétlés jellegét, amennyire csak lehetséges, kiküszöböljük. Ezzel a nagy kerülővel térünk vissza az eredetihez. Ha megkérdezem magamtól, hogy ennyi év után miért nem hagytam még fel ezzel a munkával, amely sohasem vezet egészen tiszta eredményre, úgy erre csak egy válasz van: ami engem ösztönöz és mindig arra kényszerit, hogy tovább csináljam, az a velem született remény, hogy egyszer, legalábbis átmenetileg, mégis csak sikerül kiküszöbölni az ismétlés lapályát és a nézőknek emberi, alkotói megnyilvánulást nyújtani, amelyben saját kívánságukat, saját vágyukat ismerik fel. A modern ember elvesztette kapcsolatát az eredetiséggel. Beledermedt egy titoktól mentes civilizációba. De megmaradt benne valami meghatározatlan vágy. Ez a vágy a művészetben beteljesedhet. Amikor az ember a színházban átéli az elementáris visszaállitását, akkor önmagában is újra megtalálja azt. Ez a színház humanista feladaténak egyetlen konkrét értelmezése. A humánum nem azonos az elementárissal; de ha az elementáris hiányzik belőle, akkor többé már nem humánus. Brecht bizonyára valami hasonlóra gondolt, amikor utolsó éveiben a naivitást minden esztétikai kategória közül a legmagasabbnak nevezte. Az elementáris nem holmi vad kifejezési ösztön. Ha egyrészt addig nem jöhet létre ének, amig a köznapi józanságot el nem hagyjuk és a felfokozott kifejezésmód iránti vágy felül nem kerekedik, úgy másrészt sohasem jöhet létre anélkül, hogy formába ne öntené önmagát. A kifejezési ösztön a formaalkotás ösztönével párosul. Az ének a színpadon akkor keletkezik a legnehezebben, amikor a partnerek kénytelenek rá, hogy érzelmi töltet nélkül váltsanak konkrét megnyilatkozásokat. Sokkal könnyebb egy ária. Többnyire recitative előzi meg, amelyben drámai feszültség van, és ezután érjük el azt a pontot, amelynél az izgalom mintegy-A2 -