Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)

I. Felsenstein zenés színháza

egy újból fel kell fedeznie a jelenetet. Sőt, az operában a zenét is fel kell fedeznie - igen, ez az operaüzem tagadásának egyik fontos, döntő pontja: a betanult szerepek szinházellenes memorizálása.

Melchinger: A színdarabban "felmondásnak" nevezhetnénk. Egyszer hallottam, amikor Kortner^’ "előre elhangzó hangokról" beszélt. A mü közlése tehát csak olyankor történik meg, ha az énekes nemcsak arra koncentrál, hogy azt, amit megtanult és elpróbált, a lehető leghelyesebben és legszebben adja vissza, hanem arra is, hogy amit megtanult és elpróbált, ami szükségszerűen vérévé kellett, hogy váljék, azt az alakítás pillanatában tökéletesen elfelejtse és a jelenetet, a szerepet, az operát úgy játssza, mintha először játszaná, olyan közönség előtt, amely azt első Ízben látja. Ez minden ábrázoló művészet alapproblémája: az ismétlés és a spontaneitás.

Felsenstein: ön csak az énekesről vagy a színészről beszélt. Az alapprobléma azonban a teljes partitúrára vonatkozik. A közönséges operaüzemben az énekes csak a saját szólamát ismeri. De mi van a partner szólamával? Vagy a zenekar szólamával? Vegyen csak egy zárt egységet Mozart vagy Verdi müveiből, mondjuk egy kettőst. Ebben a kettősben előfordul egy arioso, amelyet a partner hosszabb ideig nem szakit meg. Nos, ennek az ariosónak a zenéje a nem éneklő partner helyzetére és viselkedésére nézve éppoly mértékadó, mint az éneklőére. Csak éppen amannak másképpen kell értelmeznie a zenét, mint ennek. Ez három vagy négy személy tercettjére, illetőleg kvartettjére is érvényes.

Melchlnger: Mindig csodáltam az ön művészetét, amellyel tercetteket vagy kvartetteket ilyen értelemben vett zeneidrámai módon rendez. Mint ennek csúcspontjára, emlékszem Richard Strauss Hallgatag asszonyának első felvonásában az együttes fináléra: egyéni reagálások sokasága, amelyek, akár a zene, pompás szövedékké fonódnak össze. Addig kell- 19 -