Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)

I. Felsenstein zenés színháza

Melchinger: Talán mellesleg meg kellene említeni, hogy az abszolút zenében, a szimfóniákban és a kvartettekben is van bizonyos fajta drámaiság...

Felsenstein: Természetesen. Csakhogy ez a drámaiság nincs alakokhoz és szituációkhoz kötve. Hiszen semmi kifogásom az énekesek ellen, akik frakkban odaállnak és áriákat adnak eló.De ha egy ilyen énekes arra merészkedik, hogy jelmezt húz, festéket ken az arcára és kiáll egy színpadra, ahol reflektorok égnek és díszletek állnak, akkor dühbe jövök.

Melchinger: Elmulasztja,hogy átváltozzék az ábrázolt alakká. Nem erre gondol?

Felsenstein: Visszatérek a tudattalan elemre, amely állítólag akkor is behatol, ha az énekes pusztán csak helyesen énekli a hangokat. A tapasztalat megtanított rá, hogy azok az énekesek, akikre itt gondolok, többnyire a zene tisztán zenei tolmácsolására is képtelenek. Hiányos a hallásuk és a kultúrájuk. És megfordítva, azok az énekesek, akik valóban képesek rá,hogy a zenét a hangjegyekhez hiven úgy tolmácsolják, ahogy azt a zeneszerző elképzelte, ugyanakkor többnyire szinészileg is tehetségesek, tehát használhatóbbak a színház számára, mint azok a vadak, akik csak hangosan énekelnek.

Melchinger: Rögzítsük tehát az operaüzem iránti ellenszenvének első pontját: Pusztán csak hanggal, tehát konkrét emóció nélkül énekelnek. A hangok nem telitettek. Csak a telitett hang igaz és ezáltal drámai.

Felsenstein: Nem kevésbé fontosnak tűnik számomra egy további pont. Ez az énekes rabszolgasága a karmesterrel szemben. Természetesen a karmester teljes mértékben felelős az előadásnak partitúrához hü zenei sikeréért, és ennélfogva a partitúra betanításában is elsőrendűen mértékadó.

12