Adamov, Arthur: Túl az abszurd színházon - Korszerű színház 84. (Budapest, 1966)

8. Néhány tényről

repek nem felcserélhetőek és csak az intellektuális becstelenség tarthatja őket annak. Az egyetlen enyhítő körülmény az, hogy a színháztörténet egy adott időszakában - az 194-5-től 1950-ig terjedő évekre gondolok - néhányunkat olyan undor fogott el egy Anouilh vagy egy Achard "dialogizált" drámaÍrásával szemben, hogy minden áron drámai szituációkra vágytunk, még ha durvák is, még ha hatásaik közönségesek is - csak láthatóak legyenek, végre-valahára láthatóak. Adott esetben ott tévedtünk - azt mondom: tévedtünk, mert magam is gyakran engedtem e kétes párhuzamok csábításának, lásd a Nagy és a kis hadgyakorlatot -, hogy nem gondolkodtunk eleget és nem vettük észre, hogy a hóhér és áldozat kölcsönös szerepcseréje végső soron a régi képhez vezetett vissza: a királyhoz, aki bohóccá válik és a bohóchoz, akiből király lesz. Nem is szólva az Erzsébet-kori szerzőkről és,egész más síkon, a német expresszionistákról, ezt már Ghelderode is megírta az Escurlalban.Bizony nyomorúságos egy trouvaille volt. Genet ennek ellenére nagy drámairó marad, mindazokban az esetekben, amikor nem próbál egy személyes jellegű lidércnyomáson át politikai igazságot kifejezni és beéri azzal, hogy, mint a Szobalányokban.^* önmagát állítja színpadra. Persze ez utóbbi tipusu játékai is álcázottak, álcázottak mér csak szerzőjük rendkívüli nyelvezete révén is - de az átöltöztetés, az álcázás a szemünk előtt zajlik le, hazugság nélkül.

Jean Genet nem Ionesco. Az ő számára az ellenséget nem az emeleti szomszéd, a földszinti szomszéd, valamenynyi szomszéd jelenti /emlékezetből idézem Ionescót/. őt egy bizonyos felháborító helyzet háborítja fel, még akkor is, ha ő maga ettől a helyzettől nem szenved közvetlenül. Bátran leplezte le a gyarmati elnyomást /Négerek,Spanyolfala k/.ám nem sikerült - nem azt mondom, hogy leküzdenie neurózisa it,mert végtére is mi más talajra építhetnénk? - de oly módon átalakítania őket,hogy a néző számára- 87 -I