Adamov, Arthur: Túl az abszurd színházon - Korszerű színház 84. (Budapest, 1966)
7. Az én "metamorfózisom" - Közvetett válasz a 71 tavasza kritikusainak
úgyis, mindenképpen meghalunk... No de beszéljünk komolyan. Az a tény, hogy az ember halandó éa fél a haláltól és ez a félelem gyakorta kisérti - nem akadályozza meg abban, hogy éljen, tehát, hogy harcoljon. Éa ne beszéljünk mellé: az ember mindig tudja, mi ellen és miért harcol. ügy tizenöt évvel ezelőtt néhányan, teljes jóhiszeműséggel, azt hittük, hogy a modern színház meg tudja mutatni és meg is kell mutatnia az emberi erőfeszitések hiábavalóságát. Hol tartunk most, mind ahányan vagyunk? Ionesco, aki "egyetemes” erkölccsé emelte az élettel szembeni állásfoglalását, elvesztette azt a humort, amely hajdan tényleges nyelvi eredetiséget biztositott számára és többé már semmi egyebet nem fejez ki - még ha ezt időnként némi fantáziával teszi is -, mint a jó öreg individualizmus közhelyeit. Beckett soha, legalábbis a dráma terén, nem tudta meggyőzően folytatni a figyelemre méltó Godot-ra várva-t. Ami engem illet, felismertem, hogy nem tévedtem, amikor 194-7 körül naivul úgy éreztem: nagyon is tökéletlen Paródia cimü drámám egymagában összefoglalja az egész emberi sorsot; csak azt sajnálom, hogy nem értettem meg korábban: a színház valójában foglalkozhat kevésbé hatalmas és komolyabb kérdésekkel is, mint az "emberi sors". Esztétika és gazdaság Felötlött bennem egy meglehetősen józan gondolat is. Feltettem a kérdést: miért ragaszkodom hozzá csökönyösen, hogy mindössze két vagy három alak szinreállitásával az egész emberiséget akarjam bemutatni? Mert a dualitás tömeget sejtethet? Talán... Miért játszódnak le mintegy kozmikus jelentőségű cselekmények oly gyakran egyetlen, kevés elemre redukált díszletben? Mert minden látszat illuzórikus? Minden bizonnyal... Mindezek a válaszok nem győztek meg teljesen és arra a gondolatra jutottam, hogy- 76 -