Adamov, Arthur: Túl az abszurd színházon - Korszerű színház 84. (Budapest, 1966)

7. Az én "metamorfózisom" - Közvetett válasz a 71 tavasza kritikusainak

a színházi ipar jelenlegi feltételei között a díszletek drágák, a színészek igényesek és a szubvenció gyér. Vajon a mi "avantgardunk" "takarékos" esztétikája nem alapul-e végső soron inkább gazdasági, semmint filozófiai okokon? És nem vonatkoztatható-e ez a megfigyelés az "uj hullám" egyes filmjeire is?

De eltávolodom a tárgytól. Nos tehát, miután a Pingpongban megkíséreltem bemutatni az elidegenedés egy formáját, amely a színpadon a bedobós automatában öltött testet, szükségét éreztem, hogy pontosabban Írjam le a "gépezetet", hogy meghatározott korban és időben helyezzem el azokat, akiket ez a gépezet összezúz és azokat is, akik azt mozgatják. így született meg a Paolo Paoli, amely a nevetséges üzleti manőverek aprólékos, a maga "realizmusában" burleszk leírása révén feltárta a nagyobb üzletek menetét és azt a gyilkos "konkurrenciajátékot", amely végül szükségképpen torkollott az 1914/18-as imperialista háborúba. Ha csak hét alakot állítottam a színpadra, ez nem takarékosságból történt /legalábbis nem tudatosan ezért/, hanem mert egy "kis világot" akartam megmutatni, amelyben egy nagyobb világ tükröződik. Mindenesetre a dráma,noha olcsó volt és jelentős közönségsikert aratott, megbotránkoztatta alsókat, akiket meg kellett, hogy botránkoztasson, és a hatalom ízlésének az én hét alakom is túl sok volt.

Talán ez a megállapitás sarkallt rá, hogy további habozás nélkül megirjam azt a drámát, amelyről álmodoztam: a Párizsi Kommün drámáját. Ezúttal sok embert és sok színhelyet akartam megmutatni, ki akartam törni a fojtogató enteriőrökből és mikrokozmoszokból. Hogy mindez sokba kerül majd? Hát aztán! Még ha, valamiféle cselfogás révén, a Kommünt hét alakon át, egyetlen díszleten belül idéztem volna is fel, akkor is megtagadnak tőlem mindenfajta hivatalos szubvenciót, még biztosabban, mint a szerény igényű Paolo esetében.- 77 -i