Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A színház művészete
Mégis, a rendező a központi vezető erő, aki aztán vállalja is a szinpadraállitás egészéért az összfelelősséget - legalábbis ott, ahol egységes és valódi szinpadi műalkotások megteremtésére törekszenek. A szinháztörténet folyamán, korántsem volt a rendezőnek mindig ilyen központi helyzete a színházban. Voltak olyan időszakok, amikor sokkal lényegesebbnek tartották például a szinpadmestert, a „szinházi-épitészt" vagy a táncmestert, mint a rendezőt, akinek a tevékenysége ilyen esetekben inkább szinész-toeállitói vagy technikai-ügyelői tevékenység volt. A gyakorlati szinházi munkán kívülállónak aligha lehet helyes elképzelése a szó valódi értelmében vett, rendező átfogó munkájáról. Ezért nem lehet érdektelen, ha ezzel kapcsolatban idézzük az ideális rendezővel szemben felállított, egyik legrégibb, elméleti követelményt; olyan kor követelménye ez, amikor a színház lassan-lassan újra elgondolkodott tulajdonképpeni rendeltetésén és célján. 1849-ben megjelent, Az opera Németországban és a ma színháza cimü Írásában Julius Cornet, korabeli színházi gyakorlati szakember, az operarendező példáján, az alábbi, nemcsak hogy ma is sokban érvényes, de még távolról sem mindenütt megvalósított követelményt állitja fel: Cornet szerint, az igazi operarendező legyen: a/ Tekintélyes és hírneves, dramaturgiailag és zeneileg képzett művész, aki eredménnyel végezte el egyetemi tanulmányait... b/ Igazi énektanár /ha nincs kéznél külön ilyen/, aki nemcsak az intonálást és a hang ápoltságát tudja megítélni, a recitativöt, a drámai előadást saját maga is elmondani-bemutatni, hanem ügyes verset is képes faragni, hogy segítsen az oly sokszor hiányos fordításon. c/ A szövegeket, különösen a franciából és olaszból fordított operákat, a próbateimi próbák megkezdése előtt, szájra kell igazítania és helyesre csiszolnia, hogy ezáltal megfeleljenek a francia- 53 -
